Darkó István: Deszkaváros

rázza, miért fordult Gáth Tamás sorsának ügye a mostanlévő formájára. Táncoló tündérlány következik a dióhéj szelíd görbülésén. Fátyol lebben utána, karcsú lábat emel s nem máson, de a hegycsúcs öléből elindult és sík téren csobogó csermelyen szökken keresztül. Nem más ez, mint a Krivány és a Bisztrica, valamint a félholdtól távolodóan, messzire tünően, szép mozdulatokba menekülően: huga, Eszter. Hátra van még a csillagok társasága s a fehér felhőfodrok gyülekezete. Olyan egészen, mint ez a jelenlévő esti égboltozat. Három kerekképű angyalfej könyököl a felhőpárkányon. Kiknek tudjalak benneteket? így kutatja őket Tamás és melle gyorsabb dobogásával akarja folytatni a képfejtő játékot. Szeméhez közelíti és erősebben nézi. Marika, szólja ki, az egyik szélső bodorfej csakugyan ő. A középső nagyobb, vékonyabb orcájú, de a legsugárzóbb, feje fölött minden csillagok között a legnagyobb, ez csak Badinyi Klári lehet. Hol van elfelejthetetlen testi valóságában, azt nem tudja Tamás. Csak annyit tud nagy bizonyossággal, hirtelenében, hogy elmúlhatatlanul él és elkerülhetetlenül várja valahol, amíg mivolta kitudódik. Akkor azután leléphet a felhőfodrok közül. — A középsőt, Klárit én ültettem a felhőre, — így végezte be a játékot Tamás. — A két szélső maga helyezkedett oda. Az egyik hát Marika, de a másiknak is van személyi neve s az így hangzik, Grendáné. Szegény kis Lelenc Zsuzsi. Hirtelenében eltette a mesélő diót és eszébe jutott a Grendáné levele. Azt is a belső zsebében melengette a diószem társaságában. Lakása őrizésére is megkérte Tamást a levél. Kulccsal nyitotta a szomszéd ajtót és belépett az elhagyott lakásba. Villanyfényű világosságot teremtett. Leült az asztal mellé, amelyen a száradó kenyérdarab, mosatlan kávésbögre és csorba evőeszközök a háziasszony megriasztott elfutásáról beszéltek. 246