Darkó István: Deszkaváros

Szöges láb koppant az ajtó kinti küszöbén. Sürgető ököl vert rá az ajtóra s nyomban be is lökte, nem kevesebb zajjal, mint ha egyszerre igen sokan kezdenének bevonulni a szobába. Rövid bőrkabátban, zöld vadászkalapban, de különösképpen hatalmas zsíros húsban Vadász vendéglős lett hirtelen a szobában. Csodálkozva látta ott Tamást. Bedagadt vörös szemét költögetve hunyorgatta, mígnem megismerte az asztal mellett ülő váratlanság kilétét. A főtéri Víg Vadász nyájas vendéglőse helyében nyers8zavú, goromba idegen volt most ez a Vadász János. Sárga nagy fogai és szájába tartó csapzott bajúszbozont mögül ellenségesen pattogott: — Erről a lakásról úgy tudom, hogy a Zuzkáé. őt keresem, Gáth úr. Láthatja, hogy megismertem, régi ismerősök vagyunk, vagy nem?! Különben csak egyszer volt szerencsém az úrhoz és akkor elég sok bizalmat helyeztem az uraságba. Rá is fizettem, örvendek a jó alkalomnak, hogy választ kaphatok, miképpen gondolta azt az igen tisztelt fiatal Gáth úr? — Mit kérem? — Mozdult Tamás és védekezve állt fel. — Nincs tudomásom róla, hogy elintézetlen dolgunk volna egymással. — Nincs? Feledékeny az úrfi. — Ökölbefogott nagy kezét Tamás arcához közelítette. — Hallottam én azt jól odabent a városban, hogy nem sokra való ember lett magából, hallja-e? Mondták, hogy lezüllött, a Grendáné autójával potyáskodik és annyi a pénze, mint békán a szőr. De csak egyet mondok, annak a mulatságnak a számláját megfizeti, érti-e? — Milyen mulatságról beszél? — Nocsak, nokérem, — reccsenő székre dobta le magát és a lábát hirtelen az asztal szertecsörgő edényei közé csapta fel. — Kell hogy emlékeztessem? Mielőtt a harctérre ment a fiatalúr, azon az éjszakán nálam mulatott. — Emlékszem, — ennyit ejtett ki Tamás és torkába szaladt dobogó ijedelem ízét nyelte vissza. — Csakhogy a 247