Darkó István: Deszkaváros

— Éppen azért, nem másért. A mesélő diószem után nyúlt a leány. Sietősen az ajkához vitte, csókkal illette és sebesen visszahelyezte Tamás kezébe. Intett, szégyenkező szemet rebbentett, mosolygott is hozzá, azután fordult és sebesen kezdett elmenni. Be is fejezte olyan nagyon, hogy az utca túlsó elhajlásában sem fordult vissza, hanem véglegesen eltűnt Tamás szeme elől. Azóta balfelőli rejtett zsebében őrizte a Marika szerencsedióját. Elnézegette már annyiszor, hogy megismerkedett, de teljes módon a kifaragott parányi s annál is ügyesebben apró ábrázolatokkal. Megpróbálta követni az orosz szobrász gondolatait, amelyek a sokfajta kis alakot zsúfolt sokaságban teremtették rá az egyszem dióra. Teljes élettörténetet meséltek a faragott képecskék. A világ irgalmatlan nagy rengeteg. Szőllő és táncoló tündérek, szántó ökörfogatok, hegycsúcsok, rejtelmes írások és csillagok töltik telisdenteli. Az emberfia, bicskaheggyel szorgalmaskodó oroszfogoly, édes öleléseket rejtegető kis palócleány, a barakktelepre önkéntesen menekült véghelyi Gáth Tamás, a legnagyobb s a legkisebb is egyhasonlóságú és olyan, mint ez a kifaragottt diószem. A nagy mérhetetlenségben ekkora csepp és ennyire megmérhetően, féltenyérre helyezhetően parányi. A sors képei így halmozódnak egymás mellé rajta. Látszatra nem sok összetartozó értelmet mutatnak, de igazában egyetlen történetet mondanak el. Hozzáfogott Tamás, hogy leolvassa a diószemről a maga sorsát. Mindjárt a piciny szőllőfürttel kezdte. Lám, ez a „szőllőt" jelenti, a Piroslót, szép házuk környezetét. A két légynyi ökör a gyufafej nagyságú eke előtt, más-e ez, mint a munka, amely a Gáth-családot naggyá tette Véghelyen? Ott van a karácsonyfa is, Tamás boldog gyermekkora. A félhold pedig mi más, mint a nagy változás, hasonlatos a törökidők jelére, vagyishogy egy avval, a város nevét is szülő történelmi idővel. A félhold most azt is megmagya245