Darkó István: Deszkaváros

— Éppen azért, nem másért. A mesélő diószem után nyúlt a leány. Sietősen az ajká­hoz vitte, csókkal illette és sebesen visszahelyezte Tamás kezébe. Intett, szégyenkező szemet rebbentett, mosolygott is hozzá, azután fordult és sebesen kezdett elmenni. Be is fejezte olyan nagyon, hogy az utca túlsó elhajlásában sem fordult vissza, hanem véglegesen eltűnt Tamás sze­me elől. Azóta balfelőli rejtett zsebében őrizte a Marika szeren­csedióját. Elnézegette már annyiszor, hogy megismerke­dett, de teljes módon a kifaragott parányi s annál is ügye­sebben apró ábrázolatokkal. Megpróbálta követni az orosz szobrász gondolatait, amelyek a sokfajta kis alakot zsúfolt sokaságban teremtették rá az egyszem dióra. Teljes élet­történetet meséltek a faragott képecskék. A világ irgal­matlan nagy rengeteg. Szőllő és táncoló tündérek, szántó ökörfogatok, hegycsúcsok, rejtelmes írások és csillagok töltik telisdenteli. Az emberfia, bicskaheggyel szorgal­maskodó oroszfogoly, édes öleléseket rejtegető kis palóc­leány, a barakktelepre önkéntesen menekült véghelyi Gáth Tamás, a legnagyobb s a legkisebb is egyhasonlóságú és olyan, mint ez a kifaragottt diószem. A nagy mérhetetlen­ségben ekkora csepp és ennyire megmérhetően, féltenyér­re helyezhetően parányi. A sors képei így halmozódnak egymás mellé rajta. Látszatra nem sok összetartozó értel­met mutatnak, de igazában egyetlen történetet mondanak el. Hozzáfogott Tamás, hogy leolvassa a diószemről a maga sorsát. Mindjárt a piciny szőllőfürttel kezdte. Lám, ez a „szől­lőt" jelenti, a Piroslót, szép házuk környezetét. A két légynyi ökör a gyufafej nagyságú eke előtt, más-e ez, mint a munka, amely a Gáth-családot naggyá tette Véghelyen? Ott van a karácsonyfa is, Tamás boldog gyermekkora. A félhold pedig mi más, mint a nagy változás, hasonlatos a törökidők jelére, vagyishogy egy avval, a város nevét is szülő történelmi idővel. A félhold most azt is megmagya­245

Next

/
Thumbnails
Contents