Darkó István: Deszkaváros

azt is, hogy szegény Pajink azért mondott ilyen tréfát, mert tudta, hogy nem vagyunk rossz szívvel egymás iránt. Nem is vótunk soha. — Nem Marika, nem voltunk. — Tartson meg ezentúl is jóindulatában, kedves. Most elmenek haza. Árva édesanyám kis tagföldjét kapálgatnyi menek és várogatom, hogy előjön-e Pajim? Mert nem hiszek a vöröskereszt levelének. A fiatalúr mit mond? — Még előjöhet, Marika. De ha nem jön és tenéked valami segítségre volna szükséged, vagy valami bajodban jószívre, csak gyere be és keress fel engem. Hosszasan nézett a ringó lépkedésű, tömzsi mozgású, mézízű leány után. Megállt, megfordult az is, lépett egy kevesett visszafelé és a földre tekintve mondotta: — Emléket hagynék magam felől. Elfogadja-e? Benyúlt gyöngyházgombos pruszlikjába és selyemzsinórra fűzött, diónyi gömbölyű tárgyat vett elő a keble közeléből. — Orosz Pista faragta, — mondotta magyarázva, — szerencsét hoz. Bontatlan egészdió csontburka volt telisteli faragva domborművű képek egész seregével. Hangyavéső készíthette, mesélő szív álmodhatta, olyan szem sorakoztathatta egymás mellé, amely a levegőben úszó porszemet is meg tudja számlálni. Szőllőfiirt és levele hozzá, bogyói is egymásmellé tett mákszemek nagyságában, azután táncoló tündérlány, felhőfodorra kikönyöklő három pufók angyalfej, ekét húzó pár ökör, karácsonyfa s még csillag is a tetejében, félhold és a többi csillagok, hegycsúcson kettős kereszt, betű is vagy öt s az egészen körben fonott borostyánlevél, bükkmakkos levelekkel megtarkázva, mindez s még talán több minden is volt belevésve az egyszem dióba. Forgathatta, csodálhatta, ismergethette, aki kézbe vette, órahosszat. — Ha szerencsét hoz, mért akarod nekem adni? 244