Darkó István: Deszkaváros

Bánatbaáztatott mély férfihang éneke haladt együtt a harmonika szavával: „Hogyha ír majd éldesanyám a mi kis falunkból, küldjön majd egy szál virágot az öreg akácunkról." Biró Pali tudta ezt az éneket igazi megereszkedett ábrázattal. Akkora szomorúságot mutogató fejbólintások kíséretében, hogy aki hallotta, a maga sorsát vállalta menten a nóta szavaiban. Szegény jólegény, krumplislángost emlékeztető édesanyja szavai szerint Pajink, enyim fiam, letisletkedvesebb Paji fiú, hová tünt a gátjaszakadt áradásban, amikor árkon és bokron keresztül törte magát hazája irányában mindenfajta életbenhagyott? Utoljára zsákokkal rakott kocsi tetejében látta őt Tamás. Nevetve mutatta, hogy őrzi erősen és hazafelé menti a ruhásládát, a hadnagy úr holmiját. Azután nyomaveszett és szakadatlanul így tart ez azóta. Énekli-e vájjon azon a hamisba kevert hangján, valahol a földi világban, öreg Birónéhoz intézve a kérdés folytatását is? „írja meg, hogy az emberek sajnálják-e, hogy el kellett [mennem, írja meg, hogy magán kívül megsiratott-e valaki engem?" Szaporabeszédű Marika ötlött fel a Biró Pali nyomában Tamás előtt. Szorosra kötötte a kendőt barna haja és dúcos homloka fölébe. Hátára vette szőttes lepedőbe kötött ruhaholmiját s úgy búcsúzott a kiürített ház kapujában. — Menek én is haza Rappra, úgy rakosgatom a lábam, mint akinek megmutatták az utat: No erigyj! Akkor Tamás a kezét nyújtotta és megfogta a kemény, barna, kis öklét. — Ha rajtam áll, sohase küldtelek volna el, Marika. — Nocsak hogy egyszer így szólít, — bánatba áztatott öröm nedvesedett a szilvamagja formájú szemére. — Letalább búcsúzásra tézve szólít, kedves. Tudta ezt szegény Paji is, amikor nekiindultak a háborúba, azután osztán tréfált, hogy a fiatalúrnak hagy engem, ha őmaga nem térhetne vissza. Tréfa volt, jól tudom. De azonkível tudom •13 243