Darkó István: Deszkaváros

tüzet gyújtottak Tóbiásék előtt. Lássuk hát, a szabadban könnyebben forog-e az ész? — Nem régen dicsértük, hogy milyen könnyen forog. — No most akkor ne dicsérgessük, hanem mutassuk. — Jól van, — Furuglyás is leült a tűz mellé, — mindenki üljön le és melegedjék. Aki nincs itt, azt mind hívjátok ide. Legyünk együtt egészen. így ültünk eleget a háborúban is, csakhogy akkor sokkal hidegebb volt az idő. Olyankor ültünk a tűz mellett, amikor megengedték, hogy tüzelhetünk. Igaz-e, Bolyós? Mert sokszor még gyufát sem gyújthattunk. — Igaz, — Bolyós is úgy mondta. — Ott megtanulhattuk, hogy mekkora jó dolog az, amikor az ember akkor és úgy gyújthat tüzet, amikor akar, amikor fázik, vagy főzni szeretne valamit. — A kályhatűznek nincs jelentősége — s a Furuglyás hangjában is melegített valamiféle tűz. — Az ilyennek, mint aminő ez itt ni, tábortűz, pásztortűz, a telep községi tüze, ilyen összebújt, fázós magyarok tüze, aminők mi vagyunk, annak van. — Ennek igen — és didergő szomorúság közelített a tűz felé, a kövér Tóth hangja. — Csakhogy az én kislányom ezt már nem érezheti. — Grendáné sem tette jól, — asszonyi hang mondotta az asszonyok részét, — nem kellett volna így eltűnnie közülünk. Megvárhatta volna, amíg egy kicsit lecsillapodunk, összeszokunk és egymásra is gondolni tudunk. Lám ugye most is már itt tudunk ülni egymás mellett? Pedig odabent Véghelyen, olyan is van közöttünk, aki nem fogadta mások köszönését. Vagy talán nem is ismerte meg az utcán, ha nem akarta. — Rám mondja, ugye, Füzesné? — Tóbiás felesége, a hajlott fejtartású Malvinka szólalt meg úgy, mint a mély síp az orgonán. — Bevallom, büszke voltam, de mire? Semmire. Az ürességemre. Már nem lennék. Benthagytam a magas fejet Véghelyen ... Akkor még másképpen gon239