Darkó István: Deszkaváros

dolkoztunk, csak az a mentségem. Mások is így voltak avval, én azt hiszem. — Vigasztalódj, Malvinka, én is, — csepp öregasszony lépett melléje, letette a kurtalábú konyhaszéket és leült rá. — Hagy jöjjek már ide közelébb . . . Bizony, akkor még nem tudtuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Most megtanultuk. Amikor szegény férjemet kinevezték tanárnak Véghelyre, azt hittük, hogy a főigazgatón, a bányafőtanácsoson, Jávarkáékon, Bencsikéken, Gáthékon alul nincs is ember. Pedig van. A múltkor rosszúl lettem, sokat dolgoztam, megerőltettem magamat, rettenetes munka egy ilyen költözködés. Furuglyás úr akkor maga szaladt be orvosért. Gáth Tamás pedig rögtön kihozta az autóján és nem fogadott el pénzt. Gömöri Lexi jött ki, ő kezelte még a gyermekeimet is, körülnézett a telepen és kinyilvánította, hogy ide bizony neki is kedve volna kiköltözni. Piócákat rendelt. Furuglyás úr mentett meg a szélütéstől. Én csak azt tudom, szavamat másba ne öltsem, hogy nekem nem hiányzik Véghely. — A fiaid mind Pesten vannak, Jolán néni, — Tóbiásné megigazította a nagy-kendőt özvegy Galambosné vállán — és te itt maradtál Véghelyen. — Véghely közelében, édes lelkem. Ennyi az út, amelyet nekem is meg kellett tennem. Ennyi a szükséges távolság, amit szívszakadás nélkül megtehettünk. A Véghelyen hagyott gőgünk és itt, a tűz mellett ülésünk között van a megtett út. Csak két kilométer a földön, de a lélekben több. Jól érzem magamat közöttetek. Furuglyás úrnak köszönhetem azt is, hogy kiköltöztem. Szegény uram ruháit régen ő csinálta, most meglátogatott és ő tanácsolta, hogy jöjjek ide. A lakás alig kerül valamibe, megélünk valahogy nyugdíj nélkül is. Csodálkoztam, hogy valaki ilyen nagy híve lehet a telepnek és most én még nagyobb lettem. Mondom, hogy Gömöri doktort is ide csábítottam. Sippanós gyermekhang kiáltott közbe: — Éljen Furuglyás úr! 240