Darkó István: Deszkaváros

A fátgyüjtő emberek sorban adakoztak a tűzre. Mondotta is Tóbiás: — Szalonnával kezdtük, de már szép kövér ökröt is süthetnénk egydarabban. — így kellene mindent csinálnunk — s a segédtelekkönyvvezető az utolsó szem krumpin melengette a tenyerét. — Nézd csak, mi mindent el nem érhetnénk. — Nappal rágjuk egymást, mint a kutya a csontot, — így sóhajtott Korompay, az öreg ügyvédi irnok. — Nappali tűzről is gondoskodjatok. — Appersze, — társult hozzá Eperjesy is. — Az volna a helyénvaló. Tamás a szobája ablakában nézte és hallgatta őket. Készült, hogy megyen és közéjük telepszik. Hozzájuk társítja, megenyhíti s talán jóvá változtatja egyedülléte érzését. Eddig járt és kelt, tett és teljesített, mint akit titkosan figyelmeztettek, hogy nagy nehéz parancs indult útnak feléje s nemsokára el is éri. Még nem érkezett el az ideje, hogy a parancs pontos szavát és fontos értelmét megtudhassa. Addig is helyén kell azért állnia. Nem szabad eltávoznia, nem lehet elernyednie, sem sokat kíváncsiskodnia. Elfáradást éreznie sem szabad, pedig elégszer vette elő, különösen pedig ezekben a napokban, a hirtelenében előbújt csodálkozás. Mit s mivégre cselekszik tulajdonképpen az apjateremtménye telepen, a nagy kórházi teremből kihasított lakószobájában s Véghelyen, a kicserélődött városi emberek között? Fekete égi kosárból a kérdések csörrenő tömege zúdúlt eléje. Mindmegannyi keményburkú csodadió. Elkezdte, hogy a számadoltató estében, a világító tűzrakás és a köréjegyűit emberek faggató látványképe előtt sorban kézbe veszi azokat, feltöri és szemügyre veszi a belsejüket. Megízleli, kitisztogatja. Ehető voltuk, vagy avas élvezhetetlenségük szerint ítéletet mond felettük. A rosszát elhajítja s csak a jót őrizi meg. A tüzet ismét növelték és beléjevetett szapora fadarabokkal még magasabbra szították a teleplakók. Égnekzúdúlt szikraoszlop támadt a tűz fölött és a szelíd esti szél 237