Darkó István: Deszkaváros

megtervezte s hazaindulása előtt valósággá is tette, hogy édesanyjának fejrevaló kendőt veszen a piaci kékfestőknél, apjának pedig egypár megyarcsizmát a vargautcai főmester, Lociga sátrában. Magához szorongatta a kettős kincset s mert bizony vonatra már nem telt, gyalog vitte haza Kalondára. Két nap és egy éjjel tartott az út. Sebes lábát otthon sokáig gyógyította az édesanyja, írós vajjal és rávaló lapival ápolta, de könnyet is ejtett közben és meghagyta sírva, bogy abban a kendőben tegyék majd a síri nyugalomra. — Gyulusom húzta el magától azt énnékem, — így mondotta, — csupa véres hólyag lett a lába, amire hazahozta, hát nekem nincs kedvesebb kendőm, azonkível semmi ruházatom kincsesebb annál. Apja is örült az ajándékcsizmának, de soványabb megköszönéssel. — Jó csizma no, csak ahogy látom, még nem eléggé szikkadt. Hagyom még állásban egy hónapot és ha addigra megjavul, megteszem ünneplőnek. Akkor befogom hordásba a vasárnapit, appedig olyan fínum szerzet, hogy csak ritkán lel az ember mégegy olyanra. Iskolajárása ilyen módját, az apai juss odajutását bátyja kezére, később, a nehéz adóhivatalban sem bánta Tóbiás semmiképpen. Megtett mindent s az adókönyvek emelgetésében, a létránmászkálásban, a por és a sok roszszaság lenyelésében engedelmes szolgája volt a kemény életnek. Majd megjön a megérdemelt nyugalom, a nyugdíjbamenés s amikor erre gondolt, pedig sűrűn tette, olyan meleg töltötte meg mindig, mint akkor, amikor az ajándékfejkendőt és a csizmát vitte haza végtelen vándorlás közben. Kimegy, vissza a falura és ott tölti nyugdíjas pihenése éveit. Hanem az a pihenés kedves munka képében mosolygott rá. Kiskertet művel, földet ápol, termel és növeszt, plántál, nyes. Még tehenet is és természetesen baromfit, disznót, egyetlen lovat is tart. Odamegy pihenni, ahonnan soha el nem jött volna, ha apja többre nem 230