Darkó István: Deszkaváros

Akkor erőset vert rá egy riasztó ököl az ajtajára. Mielőtt kívülre tilthatta volna és álmodó szerelmes készülődését megmenthette volna előle, esetlen nagy medveember lépett be a szobába. — Adjisten, Zsuzsika, — Vadász János, a vendéglős könyörtelenül közeledett feléje. — No csak hogy megtalállak, úgy elbújtál. — Ital bolygatta meg a járását, látszott rajta s még az asztalnak is nekiütődött. — Sokat kerestelek, te Zsuzsi. Mindig azon vótam, mióta az urad meghalt, hogy elmegyek érted. Emlékszel-e, mennyire szerettelek?! Szétfolyt az eszem és kicsurgott belőlem az is, amikor öleltelek. — Hallgasson, — üveg támadt a szeme helyén s úgy ült fel az ágyon Grendáné; a fülébe kalapácsütés erejével zúdult be a recsegő hang. — Mit akar tőlem? Tudhassa, hogy férjhez mentem. Magának megmondtam, hogy ne tekintsen többet éngemet. Én se magát soha! — Szabaddá tett a Jóisten, — így harsant durván Vadász vendéglős. — Elvitte a bolond Grendát. Megint jogom lett hozzád. — Pszt, — a deszkafal felé s azon túlra intett rémülettel Zuzka. — Csendben maradhasson! — Ki elől? Mivégre? Ki parancsolja azt énnékem? Közben meg nagy könyörtelenséggel, botladozó ítélettel közeledett az ágy felé. Grendáné testéből eltávozott az erő. Elhanyatlott az ágyon s amiképpen régebben, oktalan leánygyermek idejében, a nyárvégi vasárnapon, a Pirosló feletti erdőben, elveszítette minden izmát, amellyel a durva támadásnak ellenszegülhetett volna. Akkor is a gálád Vadász vendéglős bánt el véle. — Meghallja, ott, — ennyit súgott csak maradék erejével. — Gáth úr lakik ott. — Gáth úr, — így gúnyolta csúf nevetéssel, — ismerem őkelmét, őrá ugyan nem sokat adok. Még most is adósom Gáth Tamás fiatalúr. Vele ne kezdj, mert széttörlek. Viszszajöttem érted, Lelenc Zsuzsi. Átengedtelek Grendának, 226