Darkó István: Deszkaváros

tel annyira igen készülődik, egészen másképpen kellene beszélnie. így valamiképpen: — Nem szólok addig egy szót sem, amíg egészen meg nem ismer engemet. Itt hozom a lelkemet a tenyeremen. Nem akarok elhallgatni semmit. Azt akarom, hogy olyannak tudjon, amilyen vagyok . .. Lelenc vagyok, Gáth úr. Anyám gazdasszony volt, szlovák asszony, apám pedig magyar vasutas. Nem ismertem egyiket sem. Tizennégyéves korom óta szolgáltam, Bránszkyékhoz kerültem és végig ott is maradtam. Senki sem tudja, hogy mi az én legnagyobb titkom. Vadász Jani, aki akkor csaposlegény volt, azután vendéglős lett, övé a Víg Vadász a pincében. Az nem hagyott becsületben, eltérített a jó útról és kísértésem lett egész életemben. . . Húsz éves lettem, amikor megismert Grenda és a többit már tetszik tudni. Jó volt hozzám, szeretett, feleségül vett, hamar itt hagyott nagyon. Tudta ő Vadász Jánost is, de megbocsátotta. Megfenyegette, megijesztette és elűzte, össze is verekedett vele, de látta szegény, hogy sehogy se lesz jó, hát pénzt adott neki. Csak békében hagyjon . . . Megint egyedül vagyok. A csúf, erőszakos Vadász Janit mindig gyűlöltem. Grendát sajnáltam, mert jó volt hozzám és tudtam az ijedős betegségét is. Jó felesége lettem volna, ha ötven évig éltünk volna is együtt. . . Megint árva vagyok. Más egyéb valami húz magához, Gáth úr. A deszkafalon keresztül éjszakánként hallgatni szoktam a lélegzését. Olyan szépen jön és megy. Becsülettel küzködik. Ügy tesz, mint ha rá volna szorulva, hogy így éljen. Elültette az orgonabokrokat. Megfogta egyszer a kezemet, amikor szegény Grenda ott hevert az udvaron. Ügy vígasztalt. Komolyra vette, hogy magára bízott engem, az autót és a gyermekemet, aki öt hónap múlva már a világra is jön. Apja kell neki. Én meg az emberemet megtaláltam. Az első, akit szeretek, még ha csak látom, vagy lélegzeni hallom is. Maga az, Gáth úr. . . Csak el ne vesszen a szava, csak bele ne fúljon a hang224