Darkó István: Deszkaváros

nem amolyan csúnyán élnétek. Hát csak arra igyekezz, hogy megszeressen. Ilyenkor másnap reménykedve és boldogan ébredt. Sebesen rendet teremtett, ünnepre öltözött, ölhetett kézzel, imádkozva várakozott. Tamást várta, hogy hazaérkezzen és elébe állhasson. — Régóta egyre mondani akarom, Gáth úr, mégpedig kérdezni is akarom, hogy céltalan életünk van nékünk. Nein volna-e kedve hozzám? Még gondolatban sem tudta ilyenképpen továbbfolytatni. Egymagában tervezte ezt a beszédet, mégis cékla lett tőle az arca és kicsi hijja, hogy sírva nem fakadt. Megpróbálta másképpen: — Azért jöttem át Gáth úrhoz, hogy egészsége felől kérdezzem. Mert bizony maga nem nagyon érdeklődik az enyém felől. így még rosszabbnak találta és egészen más útra tért. — Csak fizeti a drága ételeket Furuglyás kantinjában, Gáth úr. Hát nem egyszerűbb volna, ha én főznék magára is? . . . Azután meg nem helyes az sem, hogy csak dolgozik avval a rongy autóval, mint valami igazi soffőr. Felajánlom, hogy vegye meg tőlem. Megfizeti, ahogy tudja, abból, ami eddig is magára esik a keresményből. Inkább a kosztért fizessen nekem, így jobban megélnénk. Nyomban látta, hogy minden beszédnél rosszabb ez az utolsó. Igaz ugyan, hogy rosszúl folyik a sora Gáth Tamásnak, magában maradt ő is, de akárhogyan van, erős munkájú, ügyes fiatelember. Méghozzá pedig úriember, gazdag család, csak azért van így, mert nem menekült el a többiekkel, a szüleivel, hanem csökönyös volt és magyar ember számára a nehezebb sorsot, az ittmaradást választotta. Mit akar tőle özvegy Grendáné, aki lánykorában Zuzka néven a Gáth úrék barátjánál, Bránszky ügyvéd úréknál szolgált? Ha igazán van annyi bátorsága, hogy átmenjen a deszkafalon túli szobába és megtegye, amire elfúló lélegzet223