Darkó István: Deszkaváros

— Mért tetted ezt, Tamás? — Igy lett Kepenya Lajos is fehérebb a hószín menyasszonyi ruhánál. — Mi értelme volt ennek? Tehetetlenül nézett a kapun eltűnt, tétován botló lábbal elszaladt menyasszonyi ruha, lobogó fátyol és élő ijedelem után. Mozdulatot tett, hogy utána siet, beléje karol és egyetlen lesújtó megjegyzéssel rendet teremt. Erre a megjegyzésre gondolt: — Tessék, most Gáth úr tölti be apám szerepét, mert az igazság él. Kocsis lett. Gépkocsis. De nem szaladt el és Tamás elé lépett. — Nem akarom felhasználni az alkalmat, — ennyit mondott, — nem akarlak megleckéztetni... A földrengés, amelyről régen beszéltél, megtörtént és Yéghely minden köve és téglája a helyén maradt. Az embereket természetesen megrázta . . . Ne haragudj, hogy pénzt adtam neked. Nem tudhattam, hogy te vagy. Olyan mozdulatlanúl ültél, hogy már fel is tűnt. Nem tudom, hogy mi célod volt evvel . . . Egyáltalán avval, hogy igy jöttél ide, a menyegzőnkre. Meghívhattalak volna rendes úton is. — Nem akartam eljönni. — és Tamást élesen látó nyugalom szállta meg. — Nem tudtam, hogy te veszed el Ancsit. — Én . . . Felvilágosításra, remélem, nincs szükséged? Tamás Eszterre gondolt és utolsó kalapácsütés erejével felelte: — Nincs. Felugrott az autóba, ráhajolt a kormánykerékre és sebes irammal futott ki Véghelyből. — Haza, haza, — kiáltozta összeszorított szájjal, néma belső harsogással. — El innét, el innét! A deszkapalánk eléje nyilt. Miként két vigasztaló kar, hívogatóan görbült ki érte, megához ölelte és életzajjal telitett keblére zárta. Gyermekek vették körül a hazaérkezett autót. Furug220