Darkó István: Deszkaváros

— Nézd, ez Gáth Tamás, — így súgta egy női hang és kutató tekintetek kezdték perzselni az arcát. Ült egyenesen, ezekben a pillanatokban átérezve azt, hogy titkos itélet súlya boritja be. Ülésnek, egyszerű mozdulatlanságnak ekkora fáradtsága legyen, nem hitte volna. Háta és válla meggörnyedt, melle horpadozott. Tágitót, egyenesitőt sóhajtott és erejét megfeszítve ült szobor módján. A sejtelmes fehérség testes férfi karján jelent meg a templom ajtajában. Koppant Tamás háta mögött az autó ajtaja, a megnőtt orgonaszó kiömlött a szabad térre s az előbbinél sokkalta erősebb ujj vert rá a vállára: — Mehetünk, soffőr! Visszavitte őket a Bránszkyék házához. Ott megállott s mint akit elültettek, végső szándékkal ült megint mozdulatlanúl. Nem nézhet hátra- és nem tehet semmi tanúságot arról, hogy megtett már igen nagy darab utat eddig, milliomszor nagyobbat, mint ez a mosti, a Bránszky Kázmér házától a templomig és visszajövet. — Két ügyről van szó, — a barackorca és az édes nedvességgel zamatos, okos kis hang ennek a túlhaladott nagy útnak a kezdetétől, a Pirosló-aljáról, elveszejtő messzeségből üzent feléje. — Két ügyről. Egy szerelmi és egy nemzetiségi kérdésről. Az erőteljes kopogás ismét megjelent a vállán. Fekete kar nyújtott feléje valamit s az pénznél egyéb nem is lehetett. A nyomában érkező ismerős hang megrázta, mint két edzett marok: — Fogja soffőr úr, ez a magáé. Akkor ellenállhatatlan nagy kényszerítésre megmozdúlt, mint aki eddig minden erejét visszatartotta s a tétlenséget tovább nem bírhatja. Leugrott az autóból, kitárta a hátsó ülés ajtaját, felemelte a fejét és szembenézte a leszálló párt. — Tamás, — ennyit ejtett ki Bránszky Ancsi, — Tamás vezette az autónkat. 219