Darkó István: Deszkaváros

— Elkésik, siessen, — az öreg Benyó szavára megint özvegy Grendáné bérautója mellett állott Tamás. — A nappali bakter éppen kikászálódott az erkélyre. Szuszt gyűjt és fújja immár a delet. . . Majd leszen még ráérésünk, ugyanis időnk arra, hogy elmondja kartárs úr, illetve ha nem akarja, hogy igy nevezzem, Gáth úr, hogy miért tetszett nekifogni a fuvarozásnak? Azután nemsokára, széttágúlt és összezsugorodott, bizonytalan mértékű idő után, megint hallotta ezt a kérdést: — Mért csinálja ezt? . . . Mért választotta ezt a foglalkozást? Moccanás nélkül ült az autó kormánykereke mellett. A szeletfogó üvegben az öreg Benyó virágdiszeit nézte a hátsó ülés körbemenő peremén. A Bránszkyék jólismert házát, a szép barna diófakaput, a ragyogó sárgarézkilincset idegen szemmel próbálta meglátogatni a tükörüvegben. Egyszerre feljajdúlt és visszatartott hangon sippantott a mellébe zárt kérdés. Onnan elszorúlt torka szűk nyilásán át utat tört magának, már a fejében futkosott és hegyes tűvé változottan döfött a halántékába: — Miért jöttem ide, miért?! Párokba osztott vig emberek, fehér nők és fekete férfiak jöttek elő a kapun. A menyasszonyt Bránszky odavezette Tamás autójához. — Mehetünk- — és egy ujjal rákopogtatott a Tamás vállára. — Inditson, soffőr! Él esen látott. Görcsösen fogta a kormánykereket és át a szűk Kiskarsa-utcán, a láncos kövekkel körbefogott líceum mellett, a templom elé vezette az autót. A nagy bejárat fonott üvegcsipkéin nyugtatta megperzselt tekintetét. Néha meghallotta a diadalmas organaszót, a kíváncsiak tárgyaló beszédeit és futásnak eredt vére meggyorsodott, belső csörgedezéseit. — Ki a vőlegény? — Valaki ezt kérdezte és szétfutkosó gondolatait ez a kérdés erős mágnesként ragadta magához. — Majd megtudom, — ezt mondotta elrejtett hangon. 218