Darkó István: Deszkaváros

az is kevés lett volna, annyira szerettem. Mégis úgy határoztam, hogy elmenek vándorolni. Majd ő hűséggel várakozik utánam. Csak egy évet jártam oda, mégis akkor mikor hazajöttem, már elvette őt Sümegi, aki nemrég halt meg. Utoljára kertész volt Gáth úréknál. Tetszik látni, csoda-e, ha én meg azt csodálom, hogy igy tetszik itt sanyarogni, mint úgymondom, valami magamfajta kocsisember . . . Vagyis most már visszatérek oda, ahonnan elindúltam. Lány, igazé, hogynemondjam asszonyszoknya okozta ezt is? Ha meg igy van, hogy ilyennyire erős dolog, akkor magam is úgy találom, ahogy mondom tapasztalatból, hogy rajta kell ülni. Mert különben más nyúl hozzá. Az asszonyféle pedig gengekarú. Olyan teremtmény, hogy a lábában több erő van, mint a karjában. Ugyanis a puha karjukban annyi sincs, hogy ha valaki elég ügyesen, meg elég erővel odanyúl a szoknyájukhoz, hát ráüssenek a kezére. — Másért maradtam itt, Benyó bácsi, nem ezért, — igy mondotta Tamás és igaza dacára megrezzent. Lakodalomhoz rendelték meg Borovszkyék háza elé. Sziklafalak között, irdatlan távolban, elhomályosúlt völgykatlanban megdördült egy akkora nagy hang, mint a városháza bejáratánál kétfelől álló, nagyon régi vaságyú harsanása. Ki más mehet hát férjhez, mint a csacsogó őz, a komoly kis tudós, a könnyező aggodalmas?! Boroszkyról hallotta Tamás, hogy az államfordulat meghozta a szerencséjét, képviselő lett belőle s még talán annál is több. A földszínen nyargaló fellegek eltakarták Tamás szeme elől Bránszky Ancsit. Ijedt tekintetét, kérlelő karmozdulatát látta még a vonat tetején, amikor a kibontott juhászostorral elcsörditette maga elől az itthoni élet látványát. A katonavonat után az asszonyok sirása szerteszállt, mint a szárnyrakapolt fiókák után a kapkodó madáranya röpködése. Azóta megváltozott a világ arca. Nem másként, hanem mint a térképé, amelyre a földi létezés ráncait, elválasztó gödörvonalait rajzolják be az emberek. 217