Darkó István: Deszkaváros

csont, meg vén fiákeros. Messziről ismertem, csakis messziségből Gáth épitész urat. Nem úgy, mintha sok dolgom lett volna vele, mert az nem. Háromszor talán, hogy felszállt hozzám, osztán minek is, ha saját lovai, kocsija, kocsisa vót. Két fekete kocsiba egy mokány bozontos hátas, akinek a lábain is sörénye, kocogó kis betyár, még a Kriványra is sétálva menegetett fel. A kocsisukat, hogymondjam, nemcsak jól ismertem, az öreg Kepenyát, de jó barátságot tartottam vele. Nekem kevesebb szabadom volt, mint neki, mégis elégszer ültünk együtt, osztán ugyanis én forralt bort ittam pirított szalonna mellé, Kepenya meg füstölt brindzát uborkával. Utoljára, ugyanis a bor után bodzateát málnaszörppel, azt én is . . . Csak azért mondom igy, amelyből látni lehet, hogy pontosan vagyok értesülve. Tessék hát megmondani nekem, hogy mi a gácsi csoda vitte rá a fiatalurat a kiállásra? Ugyanis csodálom én ezt, nagyon, akárcsak a katonák a női uszodát. Magamban csak annyira jutottam, hogy mégse lehet más, mint passzió. A szükség nem vihette rá? Bocsásson meg, ami a szivemen, az a szájamon, vagyis mondom hogy megkérdezem, ha meg nem sérteném? — Felelj! — így szólitotta magát, hang hijjávai, Tamás. — Ügy mondd, hogy érthetővé váljék! S már mondta fennszóval is. — Nem nekem, apámnak volt kocsisa és lova, Benyó

t bácsi, ők elköltöztek. Nekem itt kellett maradnom. Élőiről kell kezdenem, úgy, ahogy lehet. Az öreg kocsis rábólintott. — Tönkrementek, úgye? — Nem. Olyan ember, mint az én apám, nem mehet tönkre. — Hát akkor? — Azt akarta, hogy én is meneküljek innen. Nem akartam beleegyezni. — Állj. Vagyis már nekem elegendő . . . Tudom a többit. Fordítottja annak, amit én cselekedtem legénykoromban... Jegyet váltottam egy lánnyal. Három szív sok. de nekem 216