Darkó István: Deszkaváros

tartási kőccsége dolgában, gondoltam csak az abrakon lehet behozni. Mondtam is Kellemesnek, felezabot kapsz ezentúl, vén gebe. De osztán megbocsátottam. Élhetünk mi is, mert akad még okos ember, aki a véghelyi buktatókon, meg a szerpentinen nem hajlandó a nyakát töretni, hanem mitcsinál? Felül szépen Benyó Samu fiakkerjába. Bűze sincs Kellemesnek akkora, mint a motornak, nemigaz? Szorgalmatosan tanúlgatta Tamás a vén kocsis tapasztalatait. Az bőven ajándékozta is véle. — Ugyanis tudom én azt igen jól, kedves kartárs úr. Most van harmincöt esztendeje, hogy az Úristen kocsisranggal ruházott fel. Azóta ez a harmadik lovam mindössze, úgye nem sok? A lovat mondom, az idő nagyonis. Kellemes, ma van tizenhat éve, hogy itt szolgál velem. Rajtunk már a motor ki nem foghat, biztos. Kár nagyon, hogy egy hónapnak ezelőtte még nem ismertem igy, közelről Gáth urat, mert akkor meghívtam volna jubileumra. Nagy bankettet csinált a feleségem. Fácánt kettőt kaptam a vadászegylettől, azért hogy őket az alapítástól kezdve én hordom ki a hajtásokhoz. Pisztráng pettyes is volt vagy ötven és ittunk is eleget. Karcsi fiam cukrászsegéd Stolmannál, ő pediglen meglepett. Olyan tortát csinált, hogy a kocsi csupa süteményből volt megállapítva, azonkívül égetett cukorból, mézes dióból, eléje meg csokoládéból megöntötte Karcsi Kellemest. Mindenki megismerte. Igaz, hogy haraggal végződött. Kosztka szomszéd ugyanis, aki szintén meg volt híva, éjfél után letette a földre, hogy azt mondja beleül ha kocsi és csak egy nagy csúnya maszat lett az egészből. Legalább a nadrágját is összefente. Nevetett, azután hirtelenében elhagyta és komolyra változott hangon folytatta: — Kérdeznék valamit. Csak akkor kérek rája feleletet, ha nem találja sértésnek, Gáth úr. Vagyis úgymondjam kartárs úr. — Mondja csak Benyó bácsi, mondja. — Tehát ugyanis . . . Véghelyi gyökér vagyok, öreg215