Darkó István: Deszkaváros

raz helyen sétált nyugtalanul. A legénységi épületek előtt néhány terebélyes gesztenyefa zöldéit gyámoltalan, kezdő lombokkal. A fák között kihúzott ruhaszárító köteleken gyanús tisztaságú fehérneműt lobogtatott a szél. Az épületek ablakaiban gyakorlatról hazatért fáradt katonák álltak. Szürke arcukat a napsütés felé fordították. Egyikük két marokkal szájharmonikát dugott a szájához. A katona nehéz marka alól vidám szökdécseléssel csipegő hang ugrált elő. Nagybajuszú ember állt a muzsikáló katona mellett. Kezében kopott csajkát tartott, bádogkanalat fűzött belé és dühösen lóbálta maga előtt az evőedényt. Néhányszor rácsapott vele a muzsikáló katonára, de az csak tovább fújta a szomorkás katonanótát. Ügy markolászott a szája előtt, mintha fázó és csipegő apró madarat melengetett volna a markában, szája felélesztő lehelletével, az életmeleg pólyás párájával. A raktárból kilépett a kövér Tóth őrmester. Hunyorogva nézett körben az udvaron és megizzadt homlokát törülgetve állt meg a hadnagy előtt. — Tessék hamar bejönni, hadnagy úr. Rájuk jött a kergeség. Nem bírok velük. Tessék megnézni a viselkedésüket. A hadnagy úrra talán ráhallgatnak. — Mit csinálnak? — Tessék megnézni. Elmondani nehéz lenne. A nagy raktár belsejébe poros kis előszoba vezetett. Rácsos fakerítéssel elzárt kalitka állt benne, a kalitkán olyan nyílás, mint egy pénztárablak. A kalitkában rozoga asztal, kiselejtezett szekrény, rongyos felszerelési holmi és rokkant székek. Az asztalon egy katona ült, a hátát a falnak támasztotta, a száját nyitva felejtette és összekulcsolt kézzel szuszogott gondtalan álma párnáin. Tóth őrmester rányitotta az ajtót: — Kenyérosztás! A katona felriadt és két kézzel kapott maga elé. A kövér Tóth gúnyosan nevetett és kilódította a ketrecből az álmodót. A hadnagy szólni akart hozzá, de a raktárból heves hangok zsivaja áradt kifelé. Gyorsan bement az állott22