Darkó István: Deszkaváros

— Ezt több tavaszon mondták . . . Itt van éppen ez a Szigethy. Egyebet se csinált, mint szívvel-lélekkel a döntésen dolgozott. Nem ismert irgalmat. Aztán valamelyik nap már dührohamot kapott és az irodában elkezdte kiabálni: „Eddig csak az asszonyok sírtak, azok borultak a lábam elé, mint Pilátusnak, azok akartak vajat, tojást, pénzt dugdosni belém, hogy kihúzzam a gyereket. Most már a férfiak is ezt teszik. A ligeti padon fogok aludni, mert már otthon sincs nyugalmam. De ha csak egyetlen embert is ki mer húzni valaki a listából, vagy ki meri cserélni, meg meri szánni valamelyiket, így vágom a földhöz, érti Bolyós? . . Mintha rajtam múlna a kicserélgetés. Ügy vágta oda az egyik asztalt, hogy négy lába tört ki egyszerre. Végül még haditörvényszékkel is megfenyegetett. — Igen, — mondta a hadnagy — mert tele vagyunk lógósokkal. — Én teljesen megértem a Szigethy lelkiállapotát — Bolyós elszántan nézett a hadnagyra. — Te, kérlek, mikor szándékszol kimenni? Voltál már a fronton? Ügy állt szembe Bolyóssal, egykori osztálytársával, hogy az szegény csodálkozva meredt rá. Gyorsan begombolta a köpenyét és csak ennyit felelt: — Nem. — Itt van, ugye! Nem kell messze mennünk. — Tudom, hogy mit gondolsz rólam, Gáth . . . Hadnagy úr, — szinte sírt már, úgy remegett a szája. — Azt, hogy én is lógós vagyok. A katonák után eredt a raktárba. Mereven kapkodta a lábát. Vékony bokáit egymáshoz verdeste. Keskeny válla és előrehajtott feje hátulról is elárulta az ijedelmét. 3. Gáth Tamás egyedül maradt a reménytelen kaszárnyaudvaron. A raktárépület mentén, az ereszalatti kevés szá21