Darkó István: Deszkaváros

A hadnagy a katonák felé fordult. — Ne higyjék, hogy ez a viselkedés szó nélkül marad. Éppen ma jön parancsban, hogy a fegyelem meg lesz szorítva . . . Maguk úgy viselkednek, mintha disznótor után volnának és egyet-egyet engedni kellene a nadrágszíjjukon. Elgondolkozott és szörnyűséges nagy ostobaságnak találta ezt a szónoklatot. — Értitek? — Kiáltotta keményen. A második sorban egy hang jól hallható hangon suttogta: — Disznótor. Nem rossz! A katonák ellenséges arccal hallgattak. Meglátta a rámeredő lenézést a tekintetükből és elöntötte a meleg düh. Kibocsátotta a hangját. — Velem nem packázhattok, értitek? Nézzétek meg Sándort, az mintakatona. Negyedszer megy ki, asztmás és mégis milyen rendes ruhában jár. Mutasd magad, Sándor! A kövér ember tanácstalanul húzta fel a szemöldökét. Gondolt egyet és felemelt karral, komikus billegéssel, méteres kis kört járt körbe a katonák előtt. Megmutatta széles hátát és domború termetét furcsa könnyedséggel mozgatta. A katonák hangosan nevettek és elismerően bólogattak. Egyikük tapsolni kezdett, arra ketten-hárman öszszeverték a tenyerüket. Valaki megint ezt mondta: — Cirkusz. A hadnagy meghallotta és kiömlött az ordítás a száján: Csend! Fegyelmezetlenséget és feltáruló engedetlenséget látott egyszerre a harminc kavargó tekintetű, éhes és rongyos emberben. Becsületes felelősség ijedelme markolt bele. Napfényesen meglátta a maga szerepét az egymásradobált szerencsétlen katonacsapat között. — Csend! — Ordított tehetetlenül a nevető katonákra. Meglepetten hallgattak el és kíváncsian bámultak rá. Feléjük lépett és így akart szólni hozzájuk: „Pár nap múlva a harctérre megyünk s ha így viselkedtek, ott nem bol18