Darkó István: Deszkaváros

Hátrább jóakaratúan szuszogott a kövér Tóth és törülközőt tartott a kezében. Biró Pali éppen felemelt egy zománcos tálat s a könyökével nyomkodta az ajtó kilincsét. — Leütöm a fejedet, Pali, — Tamás a legényre nevetett — ha nem tartod meg a Marikának adott szavadat. — Hadnagy úr, — a legény hátracsodálkozott — honnan tetszik azt tudni? — Kihallgattalak az éjszaka. Hát csak ahhoz tartsd magad. — Elkanyarítom magamnak feleségül Marikát, hadnagy úr. Elrepítem Gáth úréktól, csak az Isten hazasegíjjen. Szigethy gyámolító mozdulattal ült le az ágy szélére. Kis rózsaszínű skatulyát tartott a kezében, azt nézegette. Kihúzta a tokját, megint betolta s végül eltette a zsebébe. — Mi jutott az eszedbe, hogy ekkora kavarodást csinálj, te Gáth? . . . Azután miért etted meg ezt a sok vacak aszpirint? . . . — Mindet megettem? — Igazi csodálkozással bámult Tamás a kapitányra. — Kérlek szépen, kapitány úr, este egy kicsit kimaradtam . . . Tömegesen szakadtak rám a meglepetések. Azért. . . Annyi mindent tudtam meg . . . Szigethy a cigarettáját sodorgatta csontos, nikotinos ujjai között. Sűrűn vitte a szájához és mélyeket szívott belőle. Üjzöld tábori nadrág volt rajta, vörösen sárga új cipő, világos disznóbőrből készült lábszárvédő. Csak a zsíros nyakú kék zubbonya volt a régi. Az arcán sűrű változás esett. Nem parancsolt a sovány arc, hanem inkább kérlelt és nem nézett hegyes tűvel, mint azelőtt, hanem tompán elkalandozva és messzire. — Akkor nézd meg, hogy most hány óra van — és Tamás elé tartotta a karkötőóráját. A két óramutató hatalmas olló két csápjaként éles fájdalommal vágott Tamásba. — Negyed egy ... El is múlt már . . . — Kapitány úr, — leszaladt a vér a testéből — mi történt? — Az nagyon egyszerű, édes fiam, — úgy beszélt Szi146