Darkó István: Deszkaváros
tenek üvegnémüt s az ott apró darabokra válik. Hűsen paskolták és ölelgették a testét ezek a dallamok, maga a folyó víz, hanem egyszerre a part meredek falánál, éppen a feje fölött megjelent egy tajtékzó, szakállas arc, a Petykó feje. A szemtanú, a szemtanú, ezt ordította a gödör felé és felemelt egy óriási görbe botot. A Bisztrica kristályvize elszürkült miatta, mint a békató. Tapadó békanyál, indák és hinár töltötték meg. Végül már olyan volt, akárcsak a szürke épitőhabarcs apja építkezéseinél. Nyakig ült ebben a szörnyűséges anyagban. Igen messze, verőfényes nap sugárzásában, elérhetetlen nagy távolságban akkor megpillantotta a Piroslót. Mögötte a házat, alatta fenyvesek gyönyörű zöld színében, tisztán, mint az elindult hegyiforrás, a köveken csobogó, csengő és éneklő Bisztricát. Ő pedig itt ült egy meszesgödörben, a Véghely alatti síkon, messze az ismerős házkörnyéktől, a várostól délre terülő szántóföld közepén, nyakig a habarcsban. Munkások csapatai sürögtek a síkon. Ezerszámra apró emberek és dolgozó hangyák jártak és keltek és közöttük lovon az apja. A baraktábort építik. Elöntötte a testét a verejték. Fel akart állni a gödörből, a forró állapota után kihűlő habarcsból. Inai majdhogy elszakadtak az erőlködéstől. Megmozdítani sem tudta magát. Egy kéz lenyúlt érte és kiemelte. A kövér Tóth őrmester addig rázta, amíg magához nem tért. — Jajj, kérem, hadnagy úr, hát mit tetszik csinálni? Pffű, beleizzadtam, amíg kinyitotta a szemét. Gyerek jön így a világra, ilyen nyögés, kiabálás, kínlódás között, aminőt a hadnagy úr művelt. Egyszer elszabadult méhraj rohanta meg a fejét, számtalan csípés nyomán akkor lett daganatok nagygyűlése a feje, egyetlen óriási, égő ősdaganat, olyan, amilyennek most fogdosta kétfelől. — Aszpirint, Tóth, aszpirint, — nyögdécselte siralmasan. 143