Darkó István: Deszkaváros

őrmester hangtalanul motozott rajta és úrias undorodást mímelve finnyásán nézte a sárban úszó rongyot. A katona vékony lába remegésbe fogott. A többiek eddig nevetgéltek a tortúrán, de hamarosan abbahagyták és elkomolyodva nézelődtek. A zsebükben vájkáltak. Feketére égett héjú, sárga bélű kenyérdarabokat dugdostak a szájukba. Egy idősebb arcú ember a lábával türelmetlenül ütögette a sarat s az eget nézte. A fiatalabbak sápadtan bámészkodtak. Köpenyükbe dugott kezük gépiesen nyomkodta a gyomrukat. Jókedvű és gyűlölködő pillantásokat vetettek az őrmesterre. — Kész cirkusz, — mondta egyikük. Az őrmester a hadnagy felé fordult. — Tetszik látni hadnagy úr Furuglyást? Egy héttel ezelőtt tűt és cérnát kaptak, hogy varrják meg magukat és ő még csak össze sem fércelte a ruháját. Pedig ért hozzá. Szabó a lelkem. De ő már ilyen katona . . . Ilyen katona vagy, ugye fiacskám? Megnézhetnéd Sándor bácsit, asztalos létére sokkal szebbé tette a báli öltözékét, mint te, aki szabó vagy. Mire lehetne téged használni, ugyanbizony édes? . . . Neked satut és gyalút kéne a kezedbe adni, ha nem tévedek. Visszalódította a legényt a sorba. Megint jókedvű arckifejezéssel bámult az összekevert emberi csoportra és bölcsen mondotta: — Ha nem tévedek, azt bátorkodtam könyörögni, hogy rendesen kegyeskedjenek állni, hogy úgy fejezzem ki magamat, vigyázzban?! Undorkodó hangon dobta oda: — Pihenj . . . Azaz hogy méltóztassatok pihenni . . . Be kellene aranyoztatni a hegyeteket, hogy a ménykű könynyebben találjon belétek. Tanácstalanul álltak. A kövér Tóth őrmester az előbb bement a raktárba, mostanáig már neki is jönnie kellett volna kifelé. A hadnagy kíváncsian nézegette a katonákat. Ennyire reményteleneknek, rongyosaknak, bánatosaknak még nem látta őket. A gyakorlótéren felületesen bánt ve15