Darkó István: Deszkaváros

lük. Együvé tömörített, katonai egységbe gyömöszölt csoportnak látta eddig őket. Azt már korábban is észrevette, hogy rossz a ruhájuk, látta, hogy gyenge a táplálékuk, de a rongyos ruházatot amolyan munkaruhának tartotta, illendőnek az előkészítő munkálatokhoz, a kiképzéshez. A rossz táplálkozásról pedig az volt a gondolata, hogy önmegtagadásnak kell azt felfogni, mert így a harctéren lévőknek elegendő és megfelelő táplálékok juthatnak. Most titkolhatatlan hatással volt rá a rongyos csapat. Több borzas embert látott köztük, hazatért hadifoglyokat. Egészen fiatal gyerekek mellett néhány régi frontkatona állt a csoportban. Körben nézegettek, alaposan szemügyre vették a raktárépületet, hátra forogtak és halk megjegyzéseket közöltek egymással. Köpenyük zsebében félkézzel cigarettát sodortak. Markuk rejtegető üregében égő cigarettát tartottak, kenyérdarabokat rágcsáltak. Velős káromkodással szidtak valamit, ezt vagy azt, most éppen a váratlan erejű napot, amely sütni kezdte a hátukat. A fiatal katonák éhes tekintettel riadoztak. Türelmetlenség kiáltozott a mozdulataikból. Ezek a hadnagy kortársai voltak. Hosszasan nézte őket és odaszólt az őrmesterhez: — Mi baj van megint Furuglyássál? — Olyan, mint egy pojáca, hadnagy úr. Szégyent hoz a társaságra. Az pedig nem könnyű . . . Azért is mutogattam meg előbb. Olyan, mint egy lajhár. A hadnagy előrelépett. — Jöjjön ide, Furuglyás. A rongyos emberke előrecsoszogott. — Van valami panasza? — A hadnagy ránézett az emberkére és rossz gyereknek látta. Tanító felnőttként állt előtte. Kénytelen megdorgálni a kis Furuglyást, mert az valami rosszat tett, nem nagyot, valami csekélységet, egészen apró rosszat, talán bepiszkított, vagy valami hasonlót, de a fegyelem miatt ennyit sem lehet elnézni neki. — Nincs semmi panaszom, — ezt felelte remegő hangon a katona. 16