Darkó István: Deszkaváros

A fűrész siránkozva gordonkázott a sárga kis ház előtt, mint a felhőmegetti, hívogató, égi hang. A váltakozó sípok közbecsipegtek, ahogy a tárvahagyott ajtón kiröppent, elszállt gerlice. Sokáig tartott ez a szép hangverseny, vagy alig röppenő ideig? Tamás nekidőlt a falnak és nedves lett az arca. — Ezek talán elutazva vannak? — Evvel riasztotta fel a fonotthajú. — Nem teszik ki ablakukba a gyertyát. . . A hegedűjét igazította az álla alá. Nyílt az alacsony ablak s egy öregasszony fehérbe keretezett feje bámult rájuk. — Mit akarnak? — Nem haragudott, inkább barátságosan mosolygott. — Kezét csókolunk, — a két zenész meghajolt és a fonotthajú két kézzel magyarázott. — Másikat tessék kiküldeni maga helyébe. Nem hiszem, hogy hadnagy űr magától reklamál a gyertyát az ablakba . . . — Áá, Gáth Tamáska, — az öregasszony, persze hogy Bokor néni, szétrebbent ősz fürtökkel hajolt ki az ablakon. — Hát maga muzsikáltat minket? — Jó reggelt, Bokor néni, — Tamás úgy hajolt az öregasszonyhoz, mint aki kérni akar valamit. — Nem akartam felzavarni, Bokor néni. . . — Persze, hiszen mondta az este . . . Klárika, ugye? . . . Mióta beteg lett, azóta nincs itt. . . Mondott ő nekem valamit, de már régebben . . . Amikor Gáth urék maturáltak . . . Csakhogy sajnos, a drága lelkem beteg lett. Hazament Vashegyre . . . Megmondom neki, amikor visszajön... Akkor találkozhatnak, ugye lelkem? . . . — Szerettem volna látni, — mondotta Tamás üresen. — Találkozni akartam vele. — Sajnálom . . . Bocsásson meg, kicsit hűvös van és én könnyen áthülök . . . Isten vele, Tamáska — és az ablak koppanva becsukódott. — Elszállt a madárka, — a fonotthajú morgolódva rakta el a zenélő szerszámjait. — Siessünk, Gyurko . . . Vonat hétkor indul . . . Vasút jó messze .. . Kint a hegyen . . . 136