Darkó István: Deszkaváros

Majdhogy futva mentek tovább. Tamás is velük sietett. Nem gondolt arra, hogy hová. Végezetül megállt egy hernyóhosszú, sárgára festett épület előtt. Visszanyelt szavak nyüzsögtek benne: „Menjünk még Bránszky Ancsiék elé... Neki adunk hát éjjeli zenét, brúgós és csipegő szép zenét. A kis barna nyúlnak tetszik is majd a ti zenétek, toprongyosok..." Az okos kis női atyafi itthon van. Talán még gyertyát is gyújt az ablakban, de nyílegyenes dolog, hogy éppen nincs huszonnégy órája, amikor édes hangon beszélt és kinyílva nyilatkozott. Megfeledkezett eddig róla, más után futott, elmellőzte a kedveset, aki kiállt őérette, két tanu, Eszter és Lajos előtt. Ilyen hálátlanságok töltik ki az ember lázasabb óráit. Nem kell az, akinek mi kellünk. Badinyi Klári után sóhajtott Tamás is és Ancsiról éppen csak hogy megemlékezett. A sárga katonai raktár falánál állottak. Elfújta a szellő a második sorba helyezett szándékát, hogy most odaállítson a két zenésszel a Bránszky ügyvéd villaháza elé. Állt és nem mozdult. A faköpenyből kilépett egy katona. Feszesen lépett eléje és mondott is valamit. — Sietni kell nekünk, — a fonotthajú sebesen forgatott bagó mögül bocsátotta ki a száján. — Vonat elmegy és itthagy . . . No de hogy milyen éjjeli muzsikálást csináltunk a hadnagy úrral! — A míívészhajút ujjával nógatta meg. — Klárika, no! Mit mondsz ehhez? Badinyi Klárika, no?! A művészhajú meszes arccal hallgatott. Egész éjszaka is alig szólt néhányat. Csak a varázsos fűrészét hajlítgatta és és a hántott vonót cirógatta. Nyugalommal állt Tamás előtt és csak ennyit szólt: — Isten vele, hadnagy úr. Tegnap éppen Vashegyről jöttünk. Kérdezze meg Badinyi patikust, hogy ismer-e két ilyen és ilyen parasztzenészt . . . Két rongyos hajdút éneklő fűrésszel és csicsergő furulyákkal . . . — Két ilyen cafatosat, — a fonotthajú szenvedéllyel toldotta. — Két rongyos zenészt. A fűrészeset és a furulyásat. 137