Darkó István: Deszkaváros

Hosszasan rázogatta Tamás kezét. Aztán hirtelen ellóditotta magától és drámai kiáltással Ítélkezett: — Művészembernek ne legyenek üzleti kapcsolatai! — Már csepp gyerekkoromból ismerem Csóka urat, — bort töltött Tamás vendégei poharába. — örvendek a személyes találkozásnak. Poharat emeltek, udvariasan fejet hajtogattak egymás felé. Nagy készülődéssel tisztelték meg egymást. Csóka Bálint hozzáértéssel csettintett: Jó bor. Gyanakodva vizsgálta a két példarongyos hegyiembert és nem tetszett neki a jelenlétük. — Én is azok közé tartozom, — mondta hirtelen mástáji gondolattal, — akik garádicson járnak. Csakhogy mások fölfelé mennek a garádicson. Én meg ellenkezőleg lefelé. Képfestő voltam. — Tudom, hogyne, — igyekezett Tamás és elismeréssel nézett Csóka Bálintra, valamint a várakra. — Ezek? Hagyjuk a várakat. Ne is tessék emlékeztetni. Ezek ugyanabból az időből származnak, amikor kedves atyjaurának is festettem a szobákat. Szobákat! Most ezt kell elképzelni! — Tessék, Csóka ur, egyék. Rántottát, sajtot. — Köszönöm. Én már ilyenkor enni nem eszem. — Csak inni iszik, hej j ? — Teli szájjal mondotta a fonotthaju. Csóka Bálint átszúrta a nézésével. Ki vagy te, akadékoskodó bolha? De nem felelt. — Gyerekkorából ismer, Gáth ur? — Számadoltató mozdulattal hajolt Tamáshoz. — Akkor ott lehetett azok között a pernahajder kölykök között, akik utánam szoktak. Rám szoktak és utánam szaladoztak? . . . Élve mozdult Tamás előtt a gyerekkori kép: Éjszakából maradt mámorában, dülöngve jár Csóka Bálint az utcákon. Az iskolába siető gyerekek csúfolódó csapattal követik. „Hol van Mártuska, Csóka úr? Hol hagyta Mártuskát, Csóka úr? Mit csinál Mártuska, művész úr?" 126