Darkó István: Deszkaváros

bemélyedésekkel. Valamikor igen régen, talán a törökök rövid látogatása táján. Vékony takaró réteg alatt mozgolódtak Tamás gondolatai. Tenyerébe fogott fejjel egyre inkább csodálkozott a körülötte lévők változásán. A falak simára voltak vakolva, de téglák vörös sorát festette rájuk Csóka Bálint. A mennyezeten vasrácsos régi lámpák függtek. Végliely régi utcai világító szerszámait telepitették be a helyiségbe, amikor a villany beköltözött az utcákba. Hanem mindenekfelett diszlettek a falakon a várak, Csóka .Bálint színekben dúskáló hatalmas alkotásai. A konyhaajtó fölött Véghely városának cimere, egyik mezőben a pelikánmadár, szárnyai alatt véréből táplálkozó fióka-pelikánokkal s a másik mezőben a bányászkalapáccsal sújtó jó véghelyi kar. Éppen hatalmas ütést mér a meghasadt félholdra. — Foglalj helyet, Csóka pajtás, — a vendéglős karon fogta a falmélyedés homájába vonult Csóka Bálintot és előre vezette. — A hadnagy ur kinyilvánította, hogy szívesen lát. . . Én már itt sem vagyok. — A fizetés? — A zsebéhez nyúlt Tamás. — Ó kérem alázatosan, nem olyan sürgős. Jó pénz, biztos pénz . . . Majd holnap érte küldöm a csapost. . . Aztán, ha mégis ugy fordulna, hogy a lányra is szükség volna, csak tessék jó erősen dörömbölni az ajtón. — Körültekintő ez a Vadász Jani, — Csóka Bálint, apró és idős emberke, virágzó vörös orr, földöntúli nézés, csuklóban mozgatott kézzel finnyásán küldte kifelé a vendéglőst. — Menj csak, menj, örök panasz! Közben feneketlen pénzeszsák és nadály. Telitömött bendő . . . Csóka vagyok, van szerencsém, hadnagy ur. Ha nem csalatkozom, Gáth? . . . így hallottam az előbb. Nagyon régi ismerősök vagyunk. Ki ne ismerné Véghelyen Gáthékat és Csóka Bálintot? Kedves édesapjával régebben üzleti kapcsolatban álltam. Kitanult festő vagyok, csak úgy mellesleg. Szabó mellesleg és szobafestő mellesleg. Főfoglalkozásom: Míívészet. . . Ez kényes beszédtéma számomra, tehát nem is említem. Csak kicsúszott a számon. 125