Darkó István: Deszkaváros

ber arcán. Befont, hosszú hajat viselt az egyik. Rézdróttal körbediszitett apró zsiros hegyikalap volt a kezében. Müvészhaja simult hátra a másiknak, nyakszirtjébe omló hullámos hajkoszoru. Az fiatalabbá és hegyesebbé tette a toprongyosságát. — Leiilhettyiik? — S már le is ültek az asztalnál. Ültükben hosszura nyújtott karral áthajoltak az asztalon és bemutatkoztak: — Gyurkó. — Én meg Joskó vagyok. — Gáth — és nevetve fogott velük kezet. Csipős füst és lenge ködfátyol homályosította a szemét. Ráhajolt az asztalra és alaposabban szemügyre vette a jövevényeket. Vándor üvegeseknek, magukfaragta fakanalat, egérfogót árusító hegyilakóknak tetszettek első szemre. Kongó énekszóval járták ilyenek az utcákat. Tamás távolról sokszor hallotta és látta őket a véghelyi utcákon. Csupa nyugtató jókedv áradt belőlük. Kétfelől ültek mellette és otthonosan mozgolódtak. Örült nekik és arra gondolt, hogy sokáig bőséges akadálya lehetett annak, hogy ilyen két emberrel ülhessen egy asztalnál. A befonott és bezsírozott haju idősebbnek látszott, csakhogy a hangyákhúzta csepp ekével szántó gond ráncokba rakta ezeket az arcokat. Valójában tiz évvel, ha nem hússzal látszottak többnek, mint amennyi voltak. Durvaszövésü ingükön elfakult a kék himzés és ujjatlan kozsuk nyílt el a mellükön. — Megsértünk vajon magát, hadnagy úr, ha leülünk asztalhoz? — A fonotthaju kezdett beszélni. — Máskor, mikor hivnak urak, nagynéha, megvárjuk kicsinyét, csak akkor ülünk le. Kinalgatásra. De most, bevallunk, éhesek vagyunk. Ahogy meghallom, húsz tojásból van szó rántotta felől, gondolom, nincs teketórika, előbb legyünk neméhesek, aztán viselkedhetünk tisztességesebben. — A hadnagy ur meghívott minket, — a müvészhaju nem küzdött annyira a szóval. — Nem kell annyit magyarázni, hejj! — Csak te ne dugd magad közbe, — a társa fürgén bó122