Darkó István: Deszkaváros

longott. — Afelelől én is nagyon jól tudok, hogy meghivott. Mikor mondta, húsz tojásból rántotta, mondtam magamban, Gyurkó, százszor vastagabb hurka is kevés lenne annyi tojáshoz, amilyen hadnagy urnák fiatalka hurkája . . . No de majd meghálálunk. Nem vagyunk olyan emberek, aki csak zabál és aztán semmi, hej j! — Erezzék otthonosan magukat, — a dacosság, amelylyel kezdetben evvel a pincebeli helyzettel szembenállt, egészen elpárolgott Tamásból. Előbb még olyan egyedüllevőnek tudta magát, mint a felébredt alvó, aki mellől, mig szunnyadt, elszöktek az élők. Egyszerre riasztónak sem érezte, hogy ide hozta a homályos szándék, a lebujtatott helyre, a véghelyi ürgelelkek odvas pincéjébe. Először a Szentháromság-térre futott ki. Ott elébe szólt a Vigadó világos éttermi ablakai mögül kiszállongó cigányzene. A szobor alatt még tétovázott, de a lépcsőkre kanyarította a lábát a hirtelenjött vágy, hogy elbújjon az ismerős arcok elől. Ott kérjen, kapjon feleletet, ahol még soha sem keresgélt ilyenképpen. Lesietett hát az árkádok alá, a Vig Vadász megkoptatott kőlépcsőin. Hozta már Vadász ur dicsérhető nagy tálon a húsz tojásból készült rántottát. Ügyes növésű kovászos uborkákat is hozott hozzá. Hátraszaladt borért és poharakért. — Jól van, pán Vadász, — mondotta a fonotthaju, — mit mondtam koraeste magának? Ahol mi beteszünk a lábunkat, ott nem hogy sirnak még a fák is, hanem ők is mulatnak. — No, no, — a kocsmáros harcirendbe állitotta az asztal étkeit és italait. — Valami ilyenfélét csakugyan mesélgetett maga. — Titkosan sugdosta Tamásnak. — El kell fogadnom a hadnagy ur előbbi ajánlatát. Magukra hagyom, ne tessék haragudni. A lábam ugyanis már reszket, mint a kocsonya. Még egy perc és összeesem, összecsukódom, kérem, mint a colstokk. El kell gondolni, lúdtalppal mászni egész nap a hegyeket. . . Ha bele tetszik egyezni, itt hagyom a feljáró kulcsát. Most becsukom. Be ne tévedjen valaki. 123