Darkó István: Deszkaváros

reménytelen alak. Meglátott hirtelen egy harmadikat is. Pedig külön ült az, szintén magányosan, a vastag pincefal mélyedésében. — Annyicska, Vadász ur, hogy annak a háromnak is elég legyen — és rámutatott a három foltos lélekre. — Akkor legkevesebb húszból, — a vendéglős nagyot mulatott ezen. — Mert azok alagutat ennének a strapacskahegybe. Akkorácskát, mint a véghelyi alagút. — Elég lesz húsz tojásocska, igenis — s már állt is fel az egyik ébenszinü ábrázat a kettő közül. A vendéglős elfelé lépett már, de még odasúgta Tamásnak: — Jó füle van az opicának . . . Azokkal ne nagyon tessék törődni. Sok baj van velük. Ugy hivják őket, hogy a sztrapacska-duó. Azért is mondtam ... Itt ülnek a nyakamon és bizonyítják, hogy ők nagy művészek. Este megint megérkeztek onnan felülről. Csakhogy eddig nem akadt még, aki megzenéltesse őket. . . Művészek! Pedig elég nekem Bálint is, a szabó. — Jöjjenek ide, — intett Tamás és a két reménytelen medvemozdulással kászálódott fel. — Legyenek a vendégeim. Egymás vállát lökték, aztán fürgén jöttek, mint a játszó medve. Vidám rongyosok voltak. Füstön aszalt és éjszakai hegyilevegőn pácolt arcuk mély vonalakkal nevetett. Víg volt rajtuk még piszkos halinanadrágjuk is. Azt tisztább fehér foltok sűrűn vidították. Foszlott veressel szegett halinakankójuk csattos szíjjon lengedezett a hátukon. Zászlóként viselték nyáron ugy, mint télen. Félárbocra eresztett zászló módján, amelyet viszontagságos életük nehéz vízbe mártogatott, kérgesre keményített és foszlósra tépdesett. A menték bocskoros rokona, a hegyiparasztok ruhadarabja két oldalt nehéz zsákocskákat fityegtetett, bekötött két ujját. Paklidohány, pacskó, cseréppipa, békanyuzókés, avas szalonna, bosnyák tükör, vasfésü, apró vagyon bujt meg a bekötött kabátujjakban. Színkomolyság is vegyült a csurgatott jókedvbe a két em121