Darkó István: Deszkaváros

Tóth, a kövér őrmester bíbelődve nyitotta ki a raktár egyik ajtaját, amely rozsdás vaspántjaival felért egy kisebbfajta várkapuval is. — Ezeknek kell kiadnunk a holmikat, ha nem tévedek. — Igen. Puskán kivül mindent kapnak. Amig a csapat átúsztatott a sáron, a hadnagy odafordult Bolyóshoz. — Hogy érzed magad, Jenő? Nemrég még együtt jártak a helybeli gimnáziumba. Az alsó Aégy osztály után Bolyós elkerült a kereskedelmi iskolába s most a katonai irodában élők alázatával felelt a hadnagynak. — Köszönöm kérdését, megvagyok lassan. — Mikor rukkoltál be? — Kérnélek szépen ... én tizenhatban, ősszel. — Hogy lehet az? Egy évvel hamarább, mint én? — Én már az iskolában is idősebb voltam nálatok egy évvel. Másodikos koromban sarlahom volt. Akkor elmaradtam . . . A háboruvég vegyes emberanyagából álló katonacsapat odaérkezett hozzájuk. Egészen fiatal gyerekemberek és fogságból visszakerült, nagybajuszú idős férfiak közös sorban állottak benne. Szennyes és bő, sárgásbarna és zöldesszürke köpenyük gallérja fel volt tűrve. Ez a köpeny, a dezinficiáló kazánokban szinét vesztett ruhadarab, meglibbent némelyik soványabb alakon, a csendes tavaszi szélben. A vezető őrmester megálljt vezényelt nekik. Megállottak hát és zsebükben tartott kezüket kelletlenül emelték ki a szabadba. Vitézségi érmekkel diszitett mellel állt ez az őrmester a hadnagy elé. összecsapta a bokáját, de nyomban odanyúlt tömött fekete bajuszához és fejbólintásokkal intett a csapat felé. — Jelentem alásan hadnagy úrnak, soros menetszázadból az első szakasz, huszonhét ember, elhoztam őket. Odafordult az emberekhez. — Pihenj. 13