Darkó István: Deszkaváros

— Igen, — mondotta Tamás és reménytelen üresség kondult a mellében. — Nehéz dolog. .. Isten vele, Badinyi bácsi. Köszönöm szépen. — Nem tudom mit... — Előjött a bolti asztal mögül és mitha csepp vigasztalás is bujt volna a szavába. — Szivesen . . . Osztálytársak egyszóval . . . Mondja meg nekem, hogy maguk az osztályban milyennek látták az én kislányomat? . . . Furcsa kérdés, ugyeno? Hát még egy apától. Mégis hát szeretném tudni, hogy mi a véleményük róla. Például magának. No mondja, tessék? . . . — Nagyon jó véleményünk volt róla, — a nagy hideg üreset valami széles jó meleggel akarta pótolni Tamás. — Különösen nekem. Nagyon jó . . . — Félreértett, — az öregember kedvetlenül rázta a kezét. — Nem ugy gondoltam. Higgadtan, tárgyilagosan, ugy . . . Nem, már látom, hogy nem volt helyes a kérdés. Sokkal többet kellene mondanom . . . Nem is érthette meg, ugyeno. Hátat fordított és mérges, apró lépésekkel egy magas támlájú, zergebőrrel bevont karosszékhez sietett. Belédobta magát. Maga elé kapta a Vashegyi Hiradó-t és ilyen módon ajtón kívülre tette Tamást. Nem fogott olvasásba, hanem dohogott magában és térdére ejtette az újságot. — Mit mondjak, mégis, ki kereste? Tamás éppen ajtót nyitott. Ijedten rezzent az ajtófölötti lármás csengetyiiszóra s ugyancsak az öregember kiáltására is. — Salamon . . . Csak annyit tessék majd mondani, hogy Salamon volt itt Véghelyről. . . . 16. — Tegye meg már nekem, édes hadnagy ur, feküdjünk le. — A vendéglős hajnali három órakor megint súgva szuszogta Tamás fülébe. — Menjünk ágyikóba, drága hadnagy ur. Csücsülni. . . . Tetszik tudni, tojásért, juhsajtért voltam tegnap a lazokban. össze vagyok törve. A lá117