Darkó István: Deszkaváros

állított föléje. De ott bent, ott lent akkor is melegen tüzelt és ki nem hűlt ez a név. A vashegyi utcán a régi aranyérczuzó ritkaságosan kemény nagy kerek kövei voltak kiállítva. Megnézegette a szabadtéri muzeum köveit és később úgy hasonlítgatta: Klári nevét morzsolhatták volna a kemény ércmalom kövei is, el nem morzsolhatták volna soha. Finom aranyport ugyan bőven eresztett a név és az aranypor bevonta a fájdalmait, de mindig egyforma gazdagsággal ontotta magából a sárga kincset és meg nem kopott szemernyit sem. Hanem inkább csak fényesült és csillogósodott tőle. A vashegyi főtéren, a Szentháromság-szobor alatt az egyszál rendőrtől megkérdezte: — Hol lakik Badinyi gyógyszerész? — Oda kék tekinteni, — mutatta ujjával és bajszával az öreg egyenruhás. — A szembenézés megadja a választ. Már különösen annak, aki nem vak. A tizenkét apostolhoz cimzett gyógyszertár előtt kérdezősködött és kutatott éppen. Az ajtó üvegjén figyelemmel odametszett apostolsereg fogadta. Tizenkét ablakú égi emeletes házból tekintettek rá a képes ábrázolaton. Az ajtó fölött rugalmas acélpánton karácsonyi hangú kisharang csendült. Kedvetlen öregbácsi, Badinyi Klári apja, homlokára tolta a pápaszemét. A Vashegyi Hirnök-öt olvasta a néptelen gyógyszertárban. — Mi kéne, ha vóna, katona ur? — Kérdezte olvasmánya közepéből és feltekintett. — Mit adhatok és mivel szolgálhatok? — Aszpirint kérek. — Nem is diákabrakot, ugyeno? Mit lehet kapni a patikában? Patikaszert. Még az is kérdés, ugyeno? Hiába, az öregember csak kérdez. Csak kérdezősködik, de nem sok teteje van a locsogásának? Szóval aszpirineket? Hány darabot tetszik? — Tizet kérek ... — Tamás csodálva nézte az öregember Kláriéhoz egészen hasonló homlokát, mozgékony dióbarna szemét és a körébe árkolt, zöldessárga gödröt.