Darkó István: Deszkaváros

erről beszélni soha. Sándor elmenésének olyan oka van, amely annak idején sebem volt nekem. Begyógyult. A helye sem látszik. De felpiszkálni mégsem kell . . . Majdnem így beszélgettem Sándorral is, fiam, mint most veled. Az elmenése előtt délután, amikor lázas pirossággal tüzelt az arca és úgy állított be hozzám ebbe a szobába. Avval jött fel, hogy valamit közölni akar velem. Nem tudja, hogy elmondhatja-e? Bíztattam, hogy igen. Apád vagyok mondtam neki, bizalmasnak kell lenned hozzám . . . Elmondta, hogy félórával előbb édesanyádat. . . édesanyátokat az ebédlőben, amikor belépett oda . . . egyszóval éppen akkor csókolta meg egy tanár ismerősünk, aki addig gyakori vendég volt nálunk. — Én azt nem akarom tudni, — kiáltotta Tamás. — A dolgot tisztáztam. -— Apja kőkemény hangon folytatta. — A tanár többet nem jött hozzánk. Párbajom volt vele. Te talán még nem tudod azt, hogy bizonyos bonyolult kérdéseket az ember csak a testi erejével, vagy izmai ügyességével oldhat meg. . . Édesanyádban sem akkor, sem azóta sem volt miért kételkednem. A tolakodás az, amitől az ember a legkevésbé őrizheti meg magát. Sándor azonban, fiatalos hevességgel, amiből benned és Eszterben is sok van s amitől most is óvlak, fiam, Sándor nem fogadta el az én intézkedéseim jogos és helyes tényeit. Akkoriban néhány napig igazán emberfeletti dacossággal tartott ki amellett, hogy nem marad a házban. Adjam idegenbe, intézetbe. Édesanyátokkal sem beszélt ezalatt az idő alatt. Két hét múlva aztán levelet hagyott hátra, elszökött és Kelemen nagybátyátokhoz ment. Onnan katonaiskolába került. Természetesen az én segítségemmel. De már annyira uem tudtam vele jutni, bogy legalább a nyári szünidőt itthon töltötte volna . . . Az út, fiam, amelyen járnunk kell, kisebb-nagyobb kövekkel van kiszórva. Mindnyájan ki vagyunk téve annak, hogy megbotlunk. Az ember törékeny tárgyakat cipel magával. Egy üvegpoharat, egy színes üveggömböt, a lélek játékszereit és érzéseit. Néha akkorát botolhatsz, hogy kiejted a kezedből. A 108