Darkó István: Deszkaváros

Ki tudja, talán nem is volt akkora nagy szükségem arra . . . Sajnálom, hogy az előbb idegesen fogadtam a szavaidat. Örülnöm kellett volna, hogy hozzám fordultál . . . — Ne érts félre, apám, — összeszedte a nyugalmát Tamás, — nem akartalak megbántani ... A mi családi életünk laza . . . Valamelyikünk hibája folytán talán szét is eshetik. Csak a gazdasági kérdések találtak nálunk szilárd megoldást. Ez a te nagy munkád, életed eredménye... Különben pedig alig tudunk valamit is egymásról . . . Máig én például nem tudtam, hogy Esztert, ne lepődj meg, Kepenya Lajos érdekli s hogy ez a vonzalom talán kölcsönös és elég mély is lehet . . . Aztán tudni szeretném, hogy Sándor bátyám miért szakadt úgy el tőlünk? Miért ment el annak idején olyan hirtelen és miért nem tart velünk semmilyen érintkezést? . . . Ezt a padlásszobát akkor építetted, jól emlékszem . . . Feljöttem hozzád, ebédre hívtalak s amikor a lépcsőn lefelé mentünk, akkor mondtad, hogy Sándor elszökött. . . Mi volt az oka? Elhallgattatta apja hirtelen mozdulata. Félkörű tiltó mozdulatot tett a kezével. Aztán lépett párat s mint aki keskeny pallón megy át rohanó víz fölött, az asztalhoz lépett. Leereszkedett egy székbe. — Bizony, ezt nekem szögezted, — mondotta nehéz lélegzéssel. — De jó, hogy most tetted. Felelek is rá . . . Csak annyit kell felnőtt szóval megígérned, hogy soha ezen a földön nem említed többet . . . Ügy hallgatsz róla, ahogy eddig én. . . Senkinek sem szabad tudnia kettőnkön kívül. Megfogadod, ugye? Rezzenő meghatódás kaparta meg Tamás torkát. Elhomályosult szemmel fogadta: •— Természetesen, édesapám. Váratlan öröm hatásával érintette apja kívánsága. Óraharang kondított közbe s a nagy szobában is megkondult egy mély hang. —Felnőtt ember, katona vagy, Tamás fiam, — apja mélyzengésű hangja. — Senki előtt, előtted sem akartam 107