Darkó István: Deszkaváros

nagy személye szinte egymagában elég ahhoz, hogy messzire eltávolítson innen. Holnap kimegyek a harctérre! Visszatért belé a gondolat nyugalma, hogy az ő vállán nyugszik a szembeérkező elhatározások felelőssége, a cselekvés terhe s a családjáról való gondoskodás nehéz gondja is. Felbukkanó hullámok alól görcsösen kapkodnak ezek a kezek a felszín biztonságai, hitvány szalmaszálak és széthulló szilárdságok után. — Nem mégy ki, — kiáltva felelte az apja. — A Beszkidekbe mégy! Engedelmeskedsz nekem! — Engedelmeskedni? Ebben a dologban? — Aztán hozzátoldotta: — Igen, engedelmeskedni fogok, apám, de annak a parancsoló hangnak, amely nem az asztalt döngeti, hanem itt, ezt. . . Elcsuklott a hangja és megkopogtatta a mellét. —Fiam, — apja csodálkozva állt szembe vele — legyen eszed . . . Tudnod kell, hoffv én még minden esetben keresztiilvittem az akaratomat. . . Ezt a nagy kérdést, a háborút nem egyesek erőfeszítése dönti el. Ebből a szempontból a te hősködésed nevetséges. Mint ahogy hiábavaló ilyen helyzetekben a csupasz mellet, az elszántságot, a személyes kiállást fitogtatni. Az erkölcsi kötelesség is azt parancsolja, hogy ne a Doberdót válaszd, ahol jól megteszi Bíró Pali, a legényed és a hozzá hasonlók is, hanem az itthoni munka alkalmát. . . — Biró Palit ne állítsd így szembe velem, — megint felgyúlt a kohó Tamásban — se Tóth őrmestert, se Furuglyást, se egyiket, vagy másikat. Ha valamiféle parancs azt diktálja, hogy a háború folyik és abban részt kell vennünk, akkor ők ott ugyanolyan nagy, vagy kicsiny tényezők, mint én, vagy bárki más . . . Vívódva küzdöttem a választás miatt. Nem virtuskodásból megyek ki a harctérre. És mégis ezt a veszedelmes és ostobának tetsző utat kell választanom a veszélytelen, a kényelmes és a látszatra okos helyett. — De miért? Nem értem, hogy miért?! — Nem tudnám elviselni azt, hogy azok az emberek, 104