Darkó István: Deszkaváros

— Ne érts félre, apám, — tiltakozott Tamás. — Amit Véghelyről beszéltél, az tulajdonképpen érdekel engem. De most én csakugyan nem külföldi tanulmányút előtt állok, mint te akkoribban . . . Foglalkoznom kell tehát avval a gondolattal, hogy most eltávozom és esetleg nem térhetek vissza Véghelyre . . . Soha többé . . . Ott maradok, ahol annyian . . . Ezért feltétlenül beszélnem kell veled . . . — Ott maradni? Hogyan és miért? — Hevesen fordult Tamásnak. — Erre semmi szükség . . . Határoztál már, ugye? — Igen, — mondotta Tamás. — Határoztam. —Helyes. — A harmadik poharat töltötte meg Gáth János és kedvesen unszolta Tamást a pohárhoz. — Ismétlem, ne légy már olyan elszánt. . . Benneteket az iskolából vittek el katonának és ez sok mindent megmagyaráz. A kaszárnya, az egyenruha. A háború légkörében megszáll benneteket a félelmes lelkiállapot, hogy elszakadtatok, el kell szakadnotok mindentől, ami a békés múlt, a család, a békés jövő gondolata. Te azonban holnap belépsz apád munkakörébe. Folytatója leszel az én éveimnek és egész életemnek. Látod, át akarlak segíteni ezen a csukaszürke lelki krízisen?! A Beszkidekben már félig úgy érezheted magadat, mintha megint polgári élet folyna ezen a világon. A fatermelés, az épület emelése, a számtalan földi lakóhelyek, véghelyek békés életfolyása. Megkezdheted a gyakorló idődet és ennek én csak örülni tudok. — Ügy látom, apám, — Tamás mozdult és a keze is reszketve tette le a poharat — úgy látom, te azt gondolod, hogy én az őrnagy fáját megyek vágatni?! — Természetesen. Tamás alatt hirtelen hátrareccsent a szék és mindkettőjük nyugalmával együtt borult fel. Az imént Gáth János eloltotta a villanyt is. Most két ugró lépéssel elérte a kapcsolóját és fényt lobbantott a mennyezetre helyezett nagy lámpába. — Tévedtél, apám — és Tamásból kizúdult — még ha minden más arra unszolna is, hogy itthon maradjak, az őr103