Darkó István: Deszkaváros

ták. Kérlek, hallgass meg . . . Hallottál-e arról, vagy olvastad-e valamikor, hogy egyetlen egy ízben a hatalmukba is kerítették és itt voltak két hétig? .. . Két utcanév, Kiskarsa és Nagykarsa, ez maradt utánuk. A véghelyiek két hétig a város alatt laktak, a bányajáratokban. Pedig a törökök azt hitték, hogy elmenekültek a hegyekbe. A kéthetes megszállás alatt is itt éltünk, a piac és az utcák, a házak és az apró kertek alatt és két hét múlva, egy éjszaka kitörtünk onnan. Kivertük a törököket és evvel elintéztük ezt az ügyet. Te is voltál lent a város alatti bányákban. Elképzelheted a véghelyiek két hetét. A törökök lépései a fejük fölött kongtak. Aztán elővették a bányászcsákányokat, kalapácsokat és a kardokat. . . Lehajtott fejjel ült Tamás. Apró szégyenkezés érzései töltötték meg. Apja tanultságát, emberismeretét, világfelfogását eddig kis terjedelműnek, de biztosnak és nagyon szilárdnak ismerte. Elcsodálkozott a multbakalandozásán, egyszerű érzésein s általában a másmilyenségén. Eddig talán titokként őrizte magában ezt az énjét. — Máskor mindez érdekelne engem, apám, — beszéd közben ráeszmélt, hogy mért jött az apjához — de értsd meg végre, hogy ma katlanban forr a világ. Nem teáscsészében! A törökök! Nem értelek! — Türelemmel kellett volna végighallgatnod. Eljutottam volna a világháborúig is. -— Nem a türelem hiányzik belőlem . . . Időnk nincs az ilyesmihez! . . . —- Kérlek, Tamás, — sértődöttség halk reccsenése vegyült apja hangjába — ha kívánod, rátérhetek arra, amit már abban a pillanatban is közölhettem volna veled, amikor beléptél az ajtón . . . Azt gondoltam, hogy velem is a matúra után beszélgetett az apám. . . Számításon kívül hagytam, hogy te már hadnagy vagy. Háború van. Az idegekben és a levegőben nem dallamok, hanem dörrenések hangzanak. Nem hegyvidéki illatok, hanem füstszag érzik . . . Szóval te nem úgy állsz előttem, ahogyan én álltam apám előtt . . . 102