Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Nem. — Ezt sem? — Póla az elsápadt Markára mutatott. — öt sem. — Hát akkor maga ... — kiáltott Póla fölsikongva. Nem tudta befejezni, nem tudta, mit akar mondani. A komornyik mozdulatlanul és fenyegetve nézett rá. Kata ijedten húzta magát össze, örömébe máris ijedség vegyült. — Lásson a munkájához! — rendelte fojtottan a komornyik, megvetően elfordult Pólától. — Menj hát! — mondta Katának. Akkor Póla kitátotta a száját, és ordítani kezdett: •— Disznó, te szégyentelen kis disznó!... Te, te! — Katára mutatott, egészen kikelt magából. — Pólinka... — hebegte Kata. — Mért mondsz nekem ilyet? — Fogja be a száját! — kiáltott a komornyik, és mert még sohasem hallották kiabálni, mindnyájan megrezzentek. Az arca sötét volt, Póla az izgalomtól elfehéredve nézett vissza rá. Kata kirohant a szobából. Szaladt haza lihegve, mintha csak azért menne, hogy Pólát panaszolja anyjának. — Igazán olyan csúnyákat mond nekem, hiába... — mondta futás közben hangosan. — Hé, Kata, Kata! — kiáltott rá egy kislány csúfolódva. — Itt hagyott a grófotok, mi? -—Mert engem nem hagyott, tudod? — nevetett fel Kata. — Engem visznek magukkal Pestre! Rögtön elfelejtette Pólát. Szobájuk küszöbén birkózott a meleg napfény a sötét, nedves dohszaggal. Berohant, és semmit sem látott. — Mamicska, mamicskám! — Mit kiabálsz és forogsz magad körül? — nevetett az anyja. Akkor látta meg az anyját a tűzhely mellett, és Zuzinkát nyakába kötött ingecskével ülni a földön, ahol a nagy vörös macska szőrét markolászta. Kata ráborult az anyjára: 89