Szenes Piroska: Csillag a homlokán

szürke tekintetét. A kocsi előállt, még mielőtt valamit tehetett volna, már nem várhatott tovább, elkapta a grófné kezét, és hangosan sírni kezdett. — Méltóságos asszony, jaj, kedves, drága méltóságos asszonyom! A grófné megütődve nézett a kezén zokogó lányra, megérezte meleg könnyeit, és undor fogta el. De a komornyik már ott volt, megmarkolta Póla vállát, és félretolta. — Adjon neki majd valamit — szólt hozzá a grófné szánakozva. Aztán barna arcába húzva bőrkalapját, felült a kocsira, férje mellé. Három hónapot töltöttek a kis kastélyban, de egy pillantást sem vetettek vissza rá. A két kislány kábultan nézett az elfutó kocsi után. Alighogy megtudták, hogy az urak mennek, és már csak szálló poruknak nézhettek utána. Mara ránézett zokogó nővérére, és rezignált kárörömmel szólt: — Téged is itt hagytak, mint egy darab rongyot. — Akarsz egy pofont? — szisszent föl Póla, és mindjárt abbahagyta a sírást. — Még szolgálatban vannak — szólt rá a komornyik. — Tessék rendesen viselkedni, és gyerünk csomagolni. •—Maga meddig marad? — kérdezte az ispán a komornyiktól. Nagyon utánanézett ő is a kocsinak. A komornyik feléje fordult, egy pillanatig rámeredt, mintha eszébe kellett volna jutnia, hogy ki ez az öregember. — Holnapig — felelt aztán. — Kérek két embert a csomagoláshoz, és poggyászkocsit is holnapra. Feleletet sem várt, bement a házba. Az öregnek összegyűlt a szájában a keserű epe. És éppen akkor látja, hogy a gazdasszonya lihegve kapaszkodik fel az úton fekete ruhájában, kezében egy csokor tarka virággal, hogy elköszönjön a grófnétól. — No, éppen magára vártak! — kiáltott feléje mérgesen. — Már azt sem tudják, hogy itt voltak. — Disznók! — morogta dühösen Póla. Az öreg azonnal rácsapott a szemével. 87