Szenes Piroska: Csillag a homlokán

szalmára ágyazva a Jézuska fehér ingecskében. Szép kék szeme nevetett rózsaszín porcelán arcában, fagyos leheletű báránybőrös emberek tolakodtak körülötte, hogy egy pillantást vethessenek rá. Gyerekek szorongtak a nagyok között, és felkiáltottak: Igazi aranyból van a dicsfény szent feje körül!. Aztán megjelent a hályogos szemű öreg harangozó, hogy rendet teremtsen. — Emberek, menjenek a helyükre, és az asszonyok is a magukéra! Tudják, hogy a tisztelendő úr nem jön ki addig, amíg ilyen vásárt tud a templomban. Igen, az öreg papot már ismerték. Régen elkényelmesedett a szegény kis plébánián, legalább a nyugalmat akarta. Nem szerette, ha prédikáció vagy celebrálás közben mozogtak a templomban, az megzavarta. Halálos csendnek kellett lenni, ha ő benn volt. Az emberek gyorsan a helyükre mentek, és megköszörülték a torkukat. Olyanok, akik csak ritkán jártak a templomba vagy a másik faluba valók, természetesnek találták, hogy összeszoruljanak az ajtó körül. Kicsike volt a templom. Kata betolakodott Jela néni mellé, Janusko a férfiak során a padok mellett állt, ahol az emberek összetömörültek a két padsor között. Innen rá tudott nevetni Katára. Vártak, de az emberek még mindig nem tudtak teljes nyugalomba helyezkedni. Halk pisszenések hallatszottak, így végre beállt a pillanat, mikor a zsúfolt templomban hallani lehetett a gyertyák csöpögését. Akkor felhangzott a csengetés a sekrestyéből, megjött a misztikus éjfél, két fehér inges fiúcska lépett ki meglóbálva az ezüstösen csengő tömjéntartót, és a sűrű, opál füstben megjelent az öreg pap hímzett selyemköntösében. Gyermekek éneke hangzott fel a kis karzaton, a báránybőrös emberek gerincén borzongás futott át, az elöl állók térdre borultak, és feltörő sóhajuk meglengette a gyertyalángokat. A pap ősz feje az oltárhoz fordult, szétterjesztette fénylő karjait, és mély baritonján énekelve emelkedett fel a latin imádság. Az emberek orrába tömjénfüst verődött, fölsiklott az agyba. Az oly régóta ismert és még mindig nem értett énekszó 232