Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Ennek a mi Katánknak de jó kedve van. Ugrál benne az abrak, és ki akarja feszíteni a pruszlikját. Kata rávetette csillogó szemét, és nevetett. Most karácsonyi dalokra tanította a gyerekeket, szép naiv szlovák dalokra. Médike oly szépen énekelt, ha kedve volt, mint egy angyalka. Bubika tétova mosollyal dünnyögött, neki nem volt énekhangja. Ezen Kata úgy csodálkozott. Egy délután meghallgatta őket az úr, maga is hozzádúdolt halkan, és a szeme gyerekesen csillogott. Kata figyelte, mialatt énekelt, sugárzó piros arccal, és a tempót diktálva a kicsinyeknek. Ha nem lenne szakálla, szép úr lenne, gondolta. De azért jó ember így is. Alighogy ezt végiggondolta, és az éneket befejezték, három fényes koronát vett elő az úr. — Mert olyan szépen énekeltetek — mondotta, és kiosztotta közöttük a koronákat. Bubika nevetni kezdett az örömtől. A pénz szigorúan őrzött dolog volt e házban, a gyerekek majdnem sose látták, de a nagyságos asszony keze csak egy pillanatra rándult a pénz után. Nem tett ellenvetést. Kata megérezte rajta a szelídséget, és marokra fogta minden bátorságát. — Nagyságos asszonynak nem tetszik tudni karácsonyi dalokat? — Hogyne tudnék? — nevetett az asszonya. — De csak németeket. — Németeket? De azok is a kis Jézusról szólnak? — Természetesen. — Mit gondolsz, mi nem vagyunk keresztények? — kérdezte az úr. Kata egy pillanatra arra gondolt, hogy Anna eretnek luteránoknak mondta az urakat. De ez nem érdekelte őt. — Lehet azokat a dalokat elmuzsikálni? — kérdezte egészen elfulladt hangon. — Igen! — kiáltott Médi ugrálva. — Kata azt mondta, hogy kérjünk meg téged, muzsikáljál nekünk karácsonyi dalt. Nem is mi akarjuk, hanem ő. 220