Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Miért? Jézusom ... — Nem tudom — lehelte a kisfiú forrón. — Csak Médit szereti. — És a papája? — Ó, a papa! — szólt a gyerek fájó mosollyal. — ö szeret engem, tudom. Én is nagyon szeretem őt. De ha a mama azt mondja, hogy ne puhítson el, és fiút nem való kényeztetni, akkor mindjárt letesz az öléből. Akkor ő is azt mondja, hogy nagy fiatalember vagyok, akivel már komolyan kell beszélni... Nem tudta többé visszatartani könnyeit. — Miért nem szeretnek engem is, mint Médit? — kérdezte halkan és szívszaggatón, és Kata nyakába hullajtotta könynyeit. — Kis Bubuska — sírta halkan Kata is —, jó kisfiúcska... így üldögéltek a homályban, míg mind a ketten elfáradtak, és könnyeik megszáradtak. Csak a vacsoránál kerültek újra össze Médivel. Az anyja ölében ült, ő etette, és ha Kata csak a tányérjához nyúlt, már fölsikoltott. Bubi lehajtott fejjel vacsorázott, étvágy inélkül. Az apja mellé ült. Az megsimogatta a fejét. — Ne légy szomorú, kisfiam, amiért mutti megszidott. Te vagy a nagy, tudod, engedned kell a kicsinek. Ha látod, hogy Médi ideges, hívd be nyugodtan a mamát, mint okos fiúhoz illik. Bubi szomorú mosollyal nézett apjára, most mintha egy kicsit lenézte volna. Mikor a gyerekeket lefektették, és Kata felszolgálta az uraknak a vacsorát, így szólt hozzá a nagyságos asszony halkan és szigorúan: — Lányka, elhiszem, hogy nem ütötted meg Médikét. De őt nem szabad másképpen sem bántani. Nem szabad őt semmivel megharagítani. Nem szabad vele ellenkezni, mert nagyon gyönge, ideges, érted? Ha látod, hogy haragszik, mindig te engedj neki! — Igen — rebegte Kata. — És nehogy azt hidd, hogy Médike hazudott! — folytatta 217