Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Ne sírj, kislánykám, jössz velem, itt hagysz mindenkit, és kapsz csokoládét. A küszöbön megfordult, és haragosan rákiáltott Katára: — Máskor, ha a gyereket ilyen állapotban találom, nem kérdezek semmit, hanem te kapsz ki, érted? Ha nem bírsz vele, szólj nekem. Neked pedig, Bubi, szintén lehetne annyi eszed, hogy ne izgatnád a kis testvéredet. Már elég nagy fiú vagy! Bubi lehajtott fejjel állt, arcát nem mutatta, és egészen picinek látszott. Ott maradtak egyedül, Kata szétvetett lábakkal és rémült szemmel ült a földön. A kisfiú kabátkája gyöngyház gombját csavargatta reszkető ujjaival. — Bubika... — suttogta Kata, és puha torkát könnyek fojtogatták. — Bubika, kedves, maga nagyon, nagyon jó kisfiú. — Kinyújtotta karját, és magához ölelte a gyereket. Az hagyta magát, mereven odadőlt a lányka vállához. Kata nagyokat nyelt, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei, és így maradtak. Hallották, hogy Médi fuldoklása megenyhült, és töredezve beszélni kezd. — Most meg fogja mondani — szólt Kata remegve. — Nem hisznek neki — suttogta színtelenül a kisfiú. — Médi mindig hazudik. Én soha — tette hozzá oly sötét kétségbeeséssel, hogy Kata megrendült. — Bubika ... — mondta — kedves Bubuska ... soha többet énmiattam nem fog maga hazudni! Én úgy fogok vigyázni Médire, én olyan jó leszek ... mint maga! Kitárta két karját, és Bubika forró arccal az ő könnyes arcához simult. — Látja — suttogta nehéz lélegzettel —, Médi rossz, veszekedős, hazudós, mégis őt szeretik. Mégis őt simogatják, csókolgatják mindig. Nekem azt mondják, hogy nagy fiúnak nem szabad nyafogósnak lenni. Engem a mama csak elalvás előtt csókol meg egy kicsit, és sohasem szabad az ölében ülnöm ... — Szegényke ... — sóhajtotta Kata. — Tudja? — súgta Bubi hirtelen megremegve. — Engem a mamám nem szeret. 216