Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Kata megrándult, mintha álmában hozzányúltak volna. Zavart szégyennel nézett az asszonyára. — Képzeld, a pesztránk — mondta a nagyságos asszony mosolyogva — Schubert iránt érdeklődik. Felszólított, hogy játsszam el neki a Ständchent, a múltkor hallotta, és azt mondja, akkor ő már tudni fogja. Tudott is belőle egy kis részletet, úgy látszik, jó hallása van. — Érdekes — szólt elmélázva az úr. Ágya szélén ült csíkos pizsamában, és tán nem volt kedve lefeküdni, vagy valamire várt, de úgy nézett maga elé a levegőbe halvány mosollyal. Fiatalabbnak látszott a feleségénél. — Ki tudja, milyen muzikális. — Hirtelen felélénkült, mintha csak most értette volna meg, miről beszéltek. — Próbáljuk ki egyszer, van-e hallása! Oly bámulatos dolog a tehetség! Az asszony már az ágyban ült dísztelen fehér hálóingében. — Nem, kedvesem, ilyesmikkel én nem kísérletezem. Veszedelmes dolog nagyon. Még úriembereknél sem szeretem a féltehetségek felbolygatását, hát még a szegény népnél. Addig boldogok, míg nem tudnak semmit és igénytelenek. — Ah — szólt a férfi felsóhajtva —, az igénytelenség olyan, mintha valaki sötét szobában nem mer lépni. Kata úgy emlékezett, hogy a nagyságos asszony megígérte neki a zongorázást, várta, várta, de sürgetni nem merte. Már december volt, karácsonyról beszéltek, és a nagyságos asszony soha nem játszott azóta. — Talán mert mindig hideg van a szalonban — gondolta. — Bárcsak már nyár lenne! Ha tehette, gyorsan belesett a szalonba, ahol vászonhuzattal letakart rózsaszín virágos, selyem kárpitú székek álltak, és asztalkák, amelyeknek aranyozott lábuk volt. őt legjobban a fekete zongora érdekelte, de azért voltak napok, hogy nem gondolt rá. Most olyan gyönyörű fagyos, hideg és napsütéses idő járta, hogy minden délelőtt sokáig sétáltak. Az ég szikrázó kéken ragyogott, a sok fagyott hó visszaverte. A gyerekek fehér prémbundácskákat viseltek. Médikének világoskék selyemből pillangós csokrot kötöttek a fehér sapkájára, és Bubi sápadt arcocskáját kicsípte a 212