Szenes Piroska: Csillag a homlokán

akarta venni a testébe zúgásukat. De amint befordult a sarkon, a világosságot szűrő két ablak alá, a hasadékokon kiáradt a zene, a zongora lágy és teljes hangjai, egy sosem hallott zene édes és méltóságos folyama. Lassan és felszálló ritmussal a mellébe ömlött, erős és selyempuha hullámai magasra emelték a szívét, majd mellkasához szorították. Elállt a lélegzete, és fuldokolva a levegőbe kapott. — Jaaaj ... — suttogta. — Istenkém ... És most megint mellére kellett nyomnia kezét, lüktető tenyerét elhaló szívére. Majd nem bírta tovább a nyomást, és szeméből könnyek törtek elő. Egész éjjel zengő űrnek érezte magát, félig ébren és alva, amelyben forrott és forgott, és keringett, és ringott a zongorazene. Kedves és tisztelt mamicskám — írta másnap este Katka —, sokszor tiszteltetem, és hogy van? Nekem itt nagyon jó helyem van, ha Médi haragos gyerek is, mert én tudom, mit kell csinálni vele. A Bubika szeret engem, de mit csinál otthon a kis Zuzika? Tegnap este sírtam, de mégis jó itt lenni. A nagyságos asszony olyan gyönyörűen muzsikál a zongorán, hogy én olyat még nem hallottam. Máma megnéztem a zongorát, fényes asztal, nem tudom, hogy zenél. Akartam meglesni a nagyságos asszonyt, de máma nem zenélt. Ne tessék gondolni, hogy rossz vagyok, mert holnap fürödnöm is szabad. De már tovább nem írok, mert nincs hely. Tiszteltetek mindenkit és magát, és maradok kedves leánya, Katinka. Egy hét múlva élete levált arról a fonálról, amelyen eddig függött. Űj élete volt, a régivel csak akkor jutott érintkezésbe, mikor haza írt, vagy hazulról levelet kapott. Néha a sötétben egy pillanatra elsírta magát, ha eszébe jutott, hogy milyen messze van az anyja, Zuzika utáni vágyát, babusgató szeretetét lassan átvitte Médire, mert ő is kislány volt, szép és szőke. De gyakran mesélt azért Zuzikáról a gyerekeknek, hogy milyen szép, kedves, okos és jó. Példának 210