Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Köszöntél már papának, fiacskám? — kérdezte intőn az anyja. — Hogyne — felelt sietve az apa a fiúcska helyett. — Csak még én nem feleltem neki. — Megrázta férfiasan Bubika kezét, míg Médi a nyakába kapaszkodott. — Szervusz, fiúcska, hogy vagy? — Köszönöm, jól — Bubika boldogan mosolygott, és gyorsan meghajtotta magát. — Ide nézz! Reám nézz! — kiáltotta Médi türelmetlenül, és maga felé fordította apja arcát. — Ej, te kis zsarnok! — Kedvesem — szólt az asszony —, maga megint csizmában jött be vacsorázni. — Ah, igaz, szívem. Rögtön leteszem — felelte a férfi. A gyerekek már előbb megvacsoráztak, ma este tejbegrízt, és előbb is feküdtek le. Fél nyolckor már ágyban voltak, de az ebédlő ajtaját nyitva kellett hagyni, hogy ne féljenek elaludni egyedül. A nagyságos asszony megmutatta Katának, hogy mennyire maradjon nyitva az ajtó. Ügy, hogy a kis ágyból csak az ebédlő egy csücske és a világosság lássék, mert már rájöttek, hogy Bubika nem alszik el, ha látja az ágyból a szülőket, hanem nézi őket. — Nagyon jó kislánynak látszik — mondta a nagyságos asszony Kata után, mikor kiment. — És tud bánni a gyerekekkel. — No látod — mondta örömmel a férfi, mintha ő már tudta volna. Anna és Kata vacsorára délről maradt főzeléket ettek, de Anna egyszer csak benyúlt a sütőbe, és egy tányéron, amely égetett a forróságtól, apró darab sült húsokat vett ki. Kiosztott belőle Katának. — Edd meg gyorsan — mondotta. Kata zavartan nézett rá, alig ízlett neki a hús. Később látta, hogy Anna a nagy darabokról vagdossa le ezeket a kicsiket, mert a nagyságos asszony mindig tudja, hány szelet húsnak kell lennie. — Ez a te Jelena nénéd anyádnak testvére? — kérdezte Anna. 208