Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Nem — mondta Médi, és váratlanul felhagyott a nevetéssel. — Mi az a nem, szívecském? Így ne beszélj. — Nem igaz, hogy én tőled tanultam németül. Én mindig tudtam, amióta csak élek. Az anya nevetett, örült, hogy a gyerek megnyugodott. De Kata folyton gyanakodott már Médire, nem lehetett tudni, mikor fog, mint a sötétből, a gondolataiból hirtelen rátámadni. — Gyerünk csípicsókát játszani — mondta halkan a kisfiúnak, Médihez nem mert szólni. Bubika halvány mosollyal nyújtotta oda puha kis kezét, olyan vékony bőr volt rajta, hogy alig lehetett megcsípni. Utánazümmögte halkan Katának a kis játszónótát, és felnevetett, mikor elhessegették a vak varjúcskát. — Én is akarok — jelentette ki Médi. Egészen kedvesen játszott uzsonnáig. Az uzsonna kávé volt vajas kenyérrel. Kata üres kenyeret kapott. Médi lenyalta a vajat a kenyérről, a kenyeret ott hagyta. Uzsonna után a nagyságos asszony kiment a konyhába, de előbb székre állt, és maga gyújtotta meg a függő petróleumlámpát. Itt nem volt villany, a petróleumlángnak lobogó sárga fénye volt. Kellemesen lehetett játszani mellette, nem zavarta fehér fényével a képzeletet, mint az erős villanyfény. Mikor a nagyságos asszony újra bejött, Kata négykézláb állt a szőnyegen, és teljes meggyőződéssel ugatott. A két gyerek vele szemben guggolt, és ők is ugattak. Közben úgy nevettek, hogy a hangjuk elállt. Aztán a nagy kutya kergetni kezdte a kicsiket az asztal körül, kitűnően mulattak. Még egészen bele voltak bonyolódva, mikor megjo"tt az úr. Csizmásan jött be az ebédlőbe, ez kissé gazdásabbá tette inkább professzorhoz illő külsejét. Bubi rögtön felugrott, amint meglátta, és feléje szaladt. — Én, én! — kiabálta Médi. — Én akarok! Az apa mindjárt feléje hajolt, és karjába emelte, míg másik kezét Bubinak nyújtotta. A kisfiú arcocskája fölfelé fordult, mint a napraforgó, nézte az apját. 207